"A kórház falai között számos alkalommal szembesültem azzal a megdöbbentő jelenséggel, hogy a kisbabák táplálása nem éppen a legkíméletesebb módon zajlik." - Éva elmondása.
Az első anyák napja: "Nekünk a szívünkbe született, de nem felejthetem el, hogy volt egy életet adó"
2024 nyarán lett meg a végleges a határozatunk, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra és 3 hónap múlva már telefonáltak, hogy van egy 4 hónapos gyermek, aki szülőkre vár. Titkos örökbefogadás volt, ezért nem sok mindent tudunk róla. Felhívtak a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattól (TEGYESZ), kérdezték, hogy fogadókészek vagyunk-e, van-e minden. A férjem éppen az egyetemen volt vidéken, én meg betegen feküdtem. Mondtam, hogy persze, nekünk első a gyerek, mindent megoldunk.
Ahogy egyre jobban éreztem magam, elindultunk, hogy meglátogassuk a kórházban. Az első pillantásra szerelem volt, olyan érzelem, amit nehéz szavakba önteni. Ő a szívünkben született, mintha a sors így akarta volna, de nem sejtettük, hogy a csoda ennyire hamar bekövetkezik. Amikor beléptünk a kórház falai közé, fel kellett öltenünk a védőruhát és a maszkot, hogy megóvjuk magunkat a fertőzésektől. Azonnal megérintette az ujjamat, és nem akarta elengedni. Olyan apró volt, és sajnos nem a legjobb állapotban.
Szemei mélyen karikásak voltak, és az arca sápadt, ami egyértelműen jelezte, hogy nincs jól. Egy korábbi súlyosabb felsőlégúti fertőzés is nyomot hagyott rajta, ami a fülére is kihatott; hónapok teltek el, mire végre sikerült megbirkóznunk a problémával.
Mostanra már túllépett a kezdeti félelmein, és elérte a korának megfelelő fejlődési szinteket, de az útja nem volt zökkenőmentes. Hosszú ideig nem fordult át, ezért elvittem egy fejlesztő szakemberhez. Otthon is rendszeresen végezzük a gyakorlatokat, és részt veszünk babaúszáson is. Nyugodt természetű kisbaba, de észreveszem, hogy még mindig van benne némi feszültség. Fontos, hogy ezekkel a dolgokkal már most foglalkozzunk, hogy segíthessünk neki a további fejlődésben.
A kórházba, ahol én is tartózkodtam, hat új baba érkezett abban a héten, akiket örökbe kívántak adni. Előzőleg már hármat elvittek, köztük egy 5 hónapost, míg a másik kettő még fiatalabb volt. Hiába várnak sokan örökbefogadásra, a feltételek sokszor szűkítik a lehetőségeket. Mi a következőképpen fogalmaztuk meg a kívánalmainkat: csak olyan gyermeket fogadunk el, akinek egészségügyi problémái gyógyíthatók. Származási kérdésekkel nem foglalkoztunk, nem érdekelt minket, hogy a szülő roma vagy más nemzetiségű, és az sem számított, hogy fiú vagy lány. Az ismeretlen szülőtől érkező gyermekeket is készséggel fogadtuk volna. Csupán annyit kértünk, hogy a baba 0-6 hónapos legyen, hiszen már néhány hónap is nagy különbséget jelenthet a fejlődésükben.
A gyerek rendkívül érzékeny természetű volt, és a kórházban eltöltött négy hónap mélyen bevésődött az emlékezetébe.
Munkás időszak volt ez a négy hónap. Nagyon sokat beszélgetek vele, elmondom neki, mi történt aznap, mit adok neki enni, sokat sétálunk, énekelünk, mesét olvasunk, játszunk, nagyon sokat ölelgetjük, puszilgatjuk. Már nem húzódik el, engedi.
Nekünk a szívünkbe született, de nem felejthetem el, hogy volt egy életet adó, hisz neki is köszönhetjük a gyermekünket. Az első pillanattól kezdve készítek neki egy kis könyvet az élettörténetéről és majd odaadom neki, amikor annyi idős lesz, hogy érett rá, és ő tudja majd folytatni.
Azt gondolom, így lesz teljes az ő élete. Biztosan rossz lesz neki, amikor tudatosul benne, hogy egyszer lemondtak róla, de úgy akarjuk nevelni, hogy ne érezze ezt tragédiának, mert el kell fogadni, hogy így alakult és hogy végül milyen jó élete lett. Nem egyszerű. Ez nagyon nehéz mindkét oldalnak, nekem sem könnyű feldolgozni, hogy nem én hordtam ki. Szerintem ezzel is kellene foglalkozni, hogy hogyan lehet feldolgozni, hogy senki se sérüljön. Ez egy szimbiózis, a gyerek mindent érzékel. Ha valaki nem foglalkozik ezzel a hiánnyal, lehetnek problémák az anyánál és a gyereknél is, mert egymásra hatnak.
