A háború utáni szlovákiai sajtóban a magyar közösségről megjelenő írások sokszínű képet festettek. A politikai és társadalmi feszültségek árnyékában a magyarok identitása és helyzete gyakran került terítékre. Az újságírók különböző aspektusokat emeltek ki

1945 tavaszán, a második világháború befejezésével Csehszlovákiában a média a nemzeti újjászületés és a "reakcióval szembeni küzdelem" érdekében állt ki. Az akkori szlovák újságok, mint például a Pravda, a Čas, a Slovenská Pravda és a Národná obroda, szinte egyöntetűen támogatták a csehszlovák kormányt és Edvard Beneš politikai irányvonalát. E politika célja az ország egységének újbóli megerősítése és az "áruló elemek" felelősségre vonása volt.

A háborús évek utáni időszakban a sajtó a "felszabadulás" és az "új demokratikus Csehszlovákia" eszméjére építette narratíváját. E keretek között a Beneš-dekrétumok, amelyek a háború utáni újjáépítést célozták, nem csupán jogi jellegű iratokként, hanem morális súllyal bíró dokumentumokként jelentek meg. Az újságok az elnök rendeleteit történelmi igazságtétel eszközeként tálalták, érvelve amellett, hogy ezek segítségével visszaállítható az állam erkölcsi integritása, valamint orvosolhatóak a megszállók és kollaboránsok által okozott sérelmek.

A korabeli szlovákiai sajtó nem kérdőjelezte meg a kollektív bűnösség elvét, amely a német és magyar kisebbséggel szembeni intézkedések alapját képezte. A Pravda 1945 júniusában megjelent számában például így fogalmazott: "Aki a haza elárulóival egy zászló alatt állt, annak nincs helye az új köztársaságban." E mondat világosan tükrözi azt a retorikai stratégiát, amellyel a sajtó a magyar és német közösség egyes tagjait kollektív felelősséggel sújtotta, miközben a háború alatti együttműködéseket, például a szlovák állam szerepét, tudatosan elhalványította.

A Slovenská Pravda 1945 nyarán több írásban is hangsúlyozta a "národné očistenie", azaz a "nemzeti megtisztulás" elengedhetetlenségét. Ezekben a cikkekben a Beneš-dekrétumokat úgy tüntették fel, mint az új Csehszlovákia stabilitásának alapköveit. Az újságírók és politikai elemzők gyakran "a haza ellenségei" vagy "a nemzeti közösség rombolói" kifejezésekkel illették azokat, akiket a rendeletek érintettek.

1945-ben számos újság teljes cikksorozatokat szentelt a Beneš-dekrétumok magyarázatának. A Čas című hetilap júliusban így fogalmazott: a dekrétumok "a nemzeti újjászületés törvényei", amelyek célja, hogy "visszaadják a földet azoknak, akiktől elvették", és "megtisztítsák az országot az idegen elnyomás nyomaitól".

A "demokratikus megtisztulás" gondolata központi szerepet játszott. A Národná obroda 1946-ban arról írt, hogy a dekrétumok "nem bosszút, hanem igazságot" szolgáltatnak. A lap a német és magyar kisebbséget ugyanakkor egységesen "problémaként" kezelte, amelynek megoldása az állam túlélése szempontjából elengedhetetlen.

A magyarokról szóló tudósítások jellemzően egysíkú, negatív képet festettek a közösségről. A szlovák lapok nem tettek különbséget a magyar állam háborús politikája és az egyszerű helyi magyar lakosság között. A Pravda nem egyszer közölt olyan riportokat, amelyek a magyar falvakat "ellenséges fészkekként" mutatták be, és a magyar tanítókat, papokat és közéleti személyiségeket "horthysta agitátorokként" jellemezték.

A sajtóban megjelentek olyan írások is, amelyek megpróbálták megmagyarázni a deportálások és a kitelepítések szükségszerűségét. A Čas 1946 tavaszán például azt írta: "A lakosságcsere nem büntetés, hanem a jövő békéjének biztosítéka".

Ez a mondat pontosan megmutatja, hogyan igyekezett a korabeli sajtó legitimálni a magyar lakosság kitelepítését és a vagyonelkobzásokat. Az 1946-1947-ben zajló csehszlovák-magyar tárgyalások időszakában a lapok különösen élesen támadták a magyar kormányt, és a dekrétumokat a nemzeti önvédelem eszközének állították be. A magyar kisebbség képviselőit nem kérdezték meg, megszólalási lehetőségük gyakorlatilag nulla volt, a sajtóban kizárólag a hivatalos álláspont jelenhetett meg.

A háború utáni időszakban a szlovák sajtó nem csupán információt szolgáltatott, hanem aktív résztvevője lett az úgynevezett "népi igazságszolgáltatás" népszerűsítésének is. A különböző lapok cikksorozatai arra ösztönözték a lakosságot, hogy merjenek bejelentéseket tenni a "kollaboránsok" vagy "árulók" ellen. Ezzel a sajtó nemcsak a közvéleményt formálta, hanem hozzájárult a dekrétumok végrehajtásának társadalmi támogatásához is.

A "tisztogatás" retorikája sok esetben egybeesett a vagyonelkobzásokkal kapcsolatos helyi érdekekkel, a lapok hősi tettekként számoltak be arról, ha egy-egy község visszavette földjét vagy házait a németektől és a magyaroktól. Az 1945-1946-os sajtóban a "pravda" (igazság), "očista" (megtisztulás), "pomsta" (bosszú) és a "spravodlivosť" (igazságosság) szavak szinte jelszavakká váltak. Ezek a kifejezések politikai-erkölcsi felhatalmazást adtak a dekrétumok alkalmazásához és megteremtették azt a társadalmi közeget, amelyben a kollektív bűnösség elve széles körben elfogadottá vált.

1947-től kezdődően, ahogy Csehszlovákia politikai rendszere egyre inkább a kommunista hatalomátvétel irányába mozdult, a sajtóban is megjelentek az első, óvatosan fogalmazott történészi vélemények. Ezek a hangok a dekrétumok jogi és erkölcsi következményeit próbálták árnyaltabban megvilágítani. Néhány publicista már arra is felhívta a figyelmet, hogy az ártatlan magyar és német lakosság kollektív büntetése "történelmi félreértésnek" számít. Ezek a cikkek azonban gyorsan eltűntek a nyilvánosság elől, különösen 1948 után, amikor a kommunista párt teljes mértékben megszerezte a média feletti ellenőrzést.

Összefoglalva, a Beneš-dekrétumok 1945 utáni szlovákiai sajtóvisszhangja világosan beilleszkedett az állami legitimáció és a háború utáni újjászületés narratívájába. A sajtó nem csupán elfogadta a dekrétumok jogszerűségét, hanem azok végrehajtását a demokrácia és a nemzeti újjáépítés alapfeltételeként kezelte. A magyar és német kisebbségek kollektív felelőssége a korabeli médiában természetesnek számított, a kisebbségi perspektíva pedig egyáltalán nem kapott teret. Ennek következtében a dekrétumok a közgondolkodásban is a "igazságos megtisztulás" szimbólumává váltak, egy olyan történelmi mítosszá, amelynek árnyaltabb megközelítése csak évtizedekkel később, a rendszerváltozást követően vált lehetségessé.