A világ legköltségesebb repülőgépe vált a közel-keleti konfliktusok újabb bonyolult játszmájának középpontjává, és úgy tűnik, éppen ez az eszköz hozta el az izraeli-iráni tűzszünetet.

Az Éjféli kalapács (Midnight Hammer) hadművelet fénypontját egyenként 2 milliárd dollárra, vagyis több mint 750 milliárd forintra becsült B-2 Spirit lopakodó bombázók jelentették.

Alig néhány órával a támadás következtében a Pentagon hivatalosan is megerősítette, hogy az Egyesült Államok célzott csapást hajtott végre az iráni nukleáris program kulcsfontosságú létesítményeire. Pete Hegseth, a védelmi miniszter, a sajtótájékoztatón egyértelműen kiemelte a művelet rendkívüli sikerét.

Az elnök jóváhagyta, hogy az amerikai légierő intézkedjen az iráni atomprogram megsemmisítése érdekében, mivel ez a program komoly veszélyt jelent nemzetbiztonsági érdekeinkre, valamint a csapataink és izraeli szövetségesünk védelmi rendszereire.

A bevetés részleteit a nemrégiben előléptetett vezérkari főnök, Dan Caine osztotta meg a médiával.

A hadművelet során összesen 125 repülőgép és egy, manőverező robotrepülőgépek szállítására optimalizált tengeralattjáró vett részt. A támadóegység magját hét B-2 Spirit lopakodó bombázó képezte, amelyeket két hamis B-2 kísért. A csali bombázók a Missouri állambeli Whiteman légibázisról emelkedtek a levegőbe, ám ellentétben a többiekkel, nyugat felé vették az irányt, és folyamatosan bekapcsolt transzponderekkel repültek a Csendes-óceán felett Guam irányába. Ezzel a manőverrel az iráni hírszerzést kívánták megtéveszteni, jelezve Hámenei ajatollah tábornokainak, hogy az amerikaiak csak a haderejük megerősítésén dolgoznak, azonnali támadásra pedig nem kell számítaniuk. Miközben a csali bombázók figyelmet eltereltek, a valódi támadók teljes rádió- és radarcsendben haladtak kelet felé, magasan a polgári légiforgalmi útvonalak fölött.

A lopakodók több alkalommal is üzemanyagot vételeztek a levegőben, de a pontos helyszínről nincsenek adatok. A vezérkari főnök azonban megerősítette, hogy több tucat tanker repülőgép állt rendelkezésre, hogy kiszolgálja a támadó bombázókat és azok kísérőit.

A Perzsa-öböl térségében a lopakodókhoz csatlakoztak a világ első ötödik generációs vadászgépei, az F-22 Raptorok, melyeket kifejezetten a légi fölény megszerzésére terveztek. Ezek a "majdnem lopakodó" gépek, alacsony észlelhetőségi képességüknek köszönhetően, már több héttel ezelőtt megérkeztek a Közel-Keletre, hogy erősítsék a térség védelmét.

A Raptorok hátterében a diszkrét F-35 Lightning II, szintén ötödik generációs harci gépek szelték az eget. E két típus alkotta a "söprögető" védelmi vonalat, melynek feladata az iráni légi ellentámadások hatástalanítása volt.

Mivel azonban az iráni légierő egyetlen repülőgépet sem mert az amerikaiak ellen küldeni, az F-22-esek csak biztosító feladatot láttak el. Az F-35-ösök ugyanakkor földi célpontok elleni fegyverzetet is hordoztak, így ezek készen álltak az iráni légvédelmi radarok és rakétaállások lefogására és megsemmisítésére. Ezt szaknyelven Supression/Destruction of Enemy Air Defense (S/DEAD)-nek nevezik.

A következő hullám a klasszikus vadászbombázók, mint az F-15E Strike Eagle és az F-16 gépek táborából került ki. Feladatuk a földi célpontok támadása volt, amely lehetővé tette a lopakodó gépek szabadabb mozgását és hatékonyabb bevetését.

Az amerikai erők teheráni idő szerint éjfélkor lépték át az iráni határt. E pillanatban a hadművelet keretében bevetett amerikai nukleáris meghajtású tengeralattjáró több mint 24 manőverező robotrepülőgépet, közismertebb nevén cirkáló rakétát indított az iszfaháni nukleáris létesítmény ellen. Az amerikai vezérkari főnök hangsúlyozta, hogy a művelet időzítése rendkívül fontos tényező volt.

A résztvevő egységek tevékenységét mesterien kellett összehangolni, hiszen a Tomahawk rakéták csak abban a pillanatban indulhattak a célpontjuk felé, amikor a lopakodó repülők éppen ledobták a bombáikat az hegyre rejtett atomfegyver-gyárra. Sem egy másodperccel korábban, sem később.

Éjfél után 1:40-kor a vadászbombázók megkezdték a légvédelmi rendszerek elleni támadásaikat, miközben messziről indítható bombáikat is ledobták. Ekkor a B-2 nehézbombázók már a fordói atomtelep fölött köröztek, és a vezérgép felszabadította a két hatalmas GBU-57 MOP (Massive Ordnance Penetrator) bombát, amelyek célba érve komoly pusztítást ígértek.

Egy ilyen bunkerromboló bomba körülbelül 14 tonna súlyú, melyből 2,400 kilogramm a robbanóanyag. A bomba nem azonnal robban fel, amikor eléri a célpont felszínét, hanem képes 60 méter mélyre behatolni a talajba. A detonátor akkor aktiválódik, amikor a bomba sebessége nullára csökken, azaz megáll. Annak érdekében, hogy a becsapódáskor elkerülje a szétesést, a bomba házát erősített acélból készítik. Az 1991-es Öböl-háború során gyorsan kifejlesztett első bunkerromboló bombatípust használaton kívüli ágyúcsövekkel látták el, hogy fokozzák a hatékonyságát.

Egyes katonai bloggerek állítása szerint az első két bunkerromboló bombát a lopakodó repülőgépek egy-egy alagút bejáratához dobták, míg a további bombázók ezeket a krátereket célozva hajtották végre a bombázásokat. Azonban ez a verzió némileg ellentmondásos, mivel a fordói atomtelep közelében több, a hegygerincen található kráter is megfigyelhető. Ez arra utalhat, hogy a bombázók közvetlen célzásra kaptak utasítást. Az amerikai hadvezetés optimista megnyilatkozásait némileg árnyalja az izraeli védelmi erők véleménye, amely más megvilágításba helyezheti az eseményeket.

Az izraeli hírek alapján a fordói létesítményben kezdetben több mint háromezer gázcentrifuga működött, amelyek szerepe az urándúsítás volt Iránban. A dúsított urán kulcsfontosságú az atomfegyverek előállításához, így az urándúsításnak nincs civil célú alkalmazása, amiért Donald Trump határozottan elutasította ezt a tevékenységet az iráni nukleáris program keretein belül. Érdekes módon, a támadás előtti pár napban egy jelentős katonai konvoj érkezett Fordóba. Sokan úgy vélik, hogy a kamionok éppen ezeknek a centrifugáknak egy részét szállították el.

Natanz a másik olyan atomközpont, ahol a gázcentrifugák segítségével uránt dúsítottak az iráni atomtudósok. Mivel ez a bázist ezt a bázist nem egy hegybe építették, és csak egyes részei vannak a föld alatt, az izraeli légierő több súlyos csapást mért az itteni létesítményekre. Az amerikai lopakodók "biztos, ami biztos" alapon két bunkerromboló bombát ide is ledobtak, majd a kötelék nyugat felé fordult és elhagyta Irán légterét.

Természetesen, ez a folyamat nem egyik pillanatról a másikra zajlott le. A csapásmérő erő hazafelé tartott, és közben néhány egység levált a többiektől, hogy visszatérjen saját bázisaikra. Érdekes módon, a művelet alatt a légvédelem szinte észre sem vette gépeinket. Az iráni légierő pedig nem tett kísérletet a visszavágásra.

A legkésőbb a lopakodó bombázók szálltak le "otthon", mert ezek a gépek Amerikába repültek vissza, míg a kíséret többsége a Perzsa-öböl amerikai repülőterein landolt. A B-2 Spiritek összesen 38 órát töltöttek a levegőben.

A B-2 Spirit stratégiai bombázó fejlesztését még Jimmy Carter amerikai elnök hirdette meg az 1970-es évek végén. A gép célja a szovjet légvédelem hatékony áttörése volt, azonban mire a bombázó tesztelése 1997-ben megkezdődött, a Szovjetunió már eltűnt a térképről. A programot már a kezdetektől fogva jelentős ellenállás övezte, mivel a határidők folyamatosan csúsztak, költségei pedig az egekbe szöktek. Az eredetileg tervezett 200 példány helyett végül mindössze húsz készült el, ami tovább súlyosbította a pénzügyi helyzetet. E húsz bombázóból egy 2008-ban balesetet szenvedett a felszállás során - a személyzet szerencsére sikeresen katapultált -, míg egy másik 2022-ben annyira megsérült, hogy a kivonása mellett kellett dönteniük.

A repülőgép egy ún. csupaszárny szerkezet, amellyel először a nácik kísérleteztek a második világháborúban. A Northrop-Grumman konglometárum gépe ugyan interkontinentális nehézbombázó, de a méretei ellenére is lopakodó típus. Ezt részben épp a különös, csupaszárny formájával éri el, részben pedig a jellemzően kompozitanyagokból készült sárkányának köszönheti. A lopakodó mivoltát nem csak az alacsony radar-észlelhetőség jellemzi, de láthatatlannak vagy minimálisan észlelhetőnek bizonyul az infravörös, az elektromágneses, az akusztikus és a vizuális spektrumon is. Ez azt jelenti, hogy egymaga, vadászkíséret nélkül repülhet be olyan ellenséges ország fölé, amelynek erős légvédelme van, és ott precíziós csapást képes mérni stratégiai fontosságú célpontokra.

A B-2 Spirit 1999-ben esett át a tűzkeresztségen, amikor - a hivatalos hadrendbe állítása előtt - bevetették a Jugoszlávia elleni légiháborúban. Ekkor a szerb földi célok 33%-át ez a típus semmisítette meg a háború első heteiben. Utána Afganisztán következett, még mindig a hivatalos szolgálatának megkezdése előtt. A stratégiai bombázó épp ebben a konfliktusban hajtotta végre minden idők leghosszabb, 70 órás bevetését. Később repült Irak, Líbia, vagy a jemeni húszik ellenőrizte területek felett.

Nincs. Ugyanakkor a fedélzeten található egy felhajtható ágy, vagy inkább függőágy-szerű megoldás a két pilótaülés mögött, amelyet a pilóták már használtak is az iráni bevetés során. A polgári személyzet számára is lehetőség nyílik pihenésre a pilótaülésben, és ha van váltópilóta a fedélzeten, akkor a katonai pihenőt is igénybe vehetik, ami sokkal kényelmesebb. A lopakodó gépen "konyhai" tárolórekeszek találhatók, ahol elhelyezhetők a szendvicsek, kávé és üdítők, míg a kémiai vécé egy elzárt sarokban kapott helyet. A híres mikrohullámú sütő egy speciális katonai eszköz, és mérete egy kis cipős dobozra emlékeztet. Nem véletlen, hogy Chris Beck százados így nyilatkozott a típusról:

"Ha sikeresen végrehajtasz néhány igazán kihívást jelentő feladatot a B-2 Spirit fedélzetén, egy húszórás művelet már nem fog különösebb nehézséget okozni számodra."

A Spirit bombázó előnyeit érdemes kiemelni, hiszen míg a régi B-52-esek nehézbombázóiban öt ember osztozik egyetlen ágyon, addig a lopakodó típusnál ez a szám csupán kettő, maximum három fő, ha egy különleges, hosszú repülés során egy váltópilóta is a fedélzeten tartózkodik. Továbbá fontos megemlíteni, hogy az amerikai nehézbombázók közül egyedül a Spirit pilótafülkéje kínál olyan teret, ahol egy 180 centiméter magas pilóta kényelmesen ki tud egyenesedni. Ez a lehetőség a repülés huszadik-huszonötödik órájában valóban felüdülést jelent a pilóták számára.