Bánffy Miklós a modern magyar politika- és kultúrtörténet egyik legérdekesebb és legszínesebb személyisége, aki sokoldalúságával és különleges látásmódjával maradandó nyomot hagyott a történelem lapjain.

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Miklós Péter és annak apropóján, hogy 75 évvel ezelőtt, 1950. június 6-án hunyt el az a gróf Bánffy Miklós, akinek a nagy ívű pályája átfogta a közélet és kultúra majd minden ágát, hisz minden érdekelte, ami a látókörébe került, a nagypolitika éppúgy, mint nemzetvédelmi-kisebbségi törekvéseink, a szépirodalom éppúgy, mint a színház, a díszlet- és látványtervezés, a rajz és könyvillusztráció, a folyóirat-szerkesztés - tisztelgő írással adózik a múltunk e kiválósága emlékének.

Személyes emlékezéssel kell kezdenem az ismertetőmet, annál is inkább, mert annak a kevesek által ismert történetnek, hogy Bánffy Miklós földi maradványai miként kerültek örökös nyugalomra a Házsongárdi temetőben - egyik utolsó élő tanúja és egykori közreműködője is vagyok.

A 75 évvel ezelőtt Budapesten elhunyt Bánffy Miklóst kétszer temették el. Először 1950. június 10-én a Farkasréti temetőben, ahol Ravasz László püspök mondott gyászbeszédet. A maroknyi végtisztességet tevő írótársak közül csak Tamási Áron, Kádár Imre és Kovács László jelent meg. Özvegye, Várady Aranka naplója szerint "csak a jóbarátok voltak ott, egyetlen közület sem képviseltette magát". Az olyanok pedig, akik az Opera részéről fejet hajtottak koporsójánál, mint Tóth Aladár és Oláh Gusztáv, "úgyszólván suttyomban jöttek el, és azt hiszem, saját pénzükön hoztak 'az Opera nevében' egy koszorút... de senki más."- fogalmazott.

Várady Aranka naplójában, a temetés utáni pillanatokban, e szavakat örökítette meg:

"Most itt fekszik Miklós a Farkasréti temető nagy vadgesztenyéi alatt, várva, hogy valaki, aki megéri - hazavigye fáradt csontjait a kolozsvári sírboltba, a Házsongárdi temetőbe, ahol már ott van helye apja és nagyapja mellett, a gyönyörű templomszerű kripta mellett, a 3 holdnyi gyümölcsös közepén, a hegytetőn, A gyümölcsöst Miklós a ref. egyháznak ajándékozta azzal a feltétellel, hogy a Bánffy-kriptát gondozni fogják mindig."

Végakarata 26 évvel később teljesült, azt követően, hogy a kommunista börtönöket megjárt Bethlen Béla, az Országos Magyar Párt egykori elnöke és bukaresti parlamenti képviselője, Észak-Erdély volt kormánybiztosa, a hamvait hazahozta Kolozsvárra. Az újratemetésre 1976. október 29-én került sor, szinte titokban, mert a Ceauşescu-féle "aranykorban" a szertartás nyilvánosságot nem kaphatott. Édesapám, aki akkor Bonchida református lelkésze volt és személyesen ismerte Bánffyt, engem kért meg, hogy segítsek az akkor 88 éves Bethlen Bélának a sajátos esemény megszervezésében. A feladatom az volt, hogy Bethlen Béla Deák-Ferenc utcai szükséglakásából egy méretes konyhaszéket elcipeljek az öregúr kíséretében a házsongárdi Bánffy kriptához, ugyanis ez a hokedli szolgált az újratemetésen... ravatalként. Béla bácsi felesége, Klára asszony adott egy fehér abroszt is, amivel a szertartás idejére letakartuk a széket. Ily módon, a mintegy másfél-kéttucatnyi jelenlévőnek az az érzete támadhatott, hogy az újratemetés mégsem történt teljesen méltatlan körülmények között. A szertartás végeztével aztán a székkel együtt haza is kísértem Bethlen Bélát, aki éppúgy, mint az oda úton, csak mesélt, mesélt a múltról meg Bánffyról. Én pedig ittam a szavait.

Mindezek mellett fontos megemlítenem, hogy a bonchidai közösség is méltó módon tisztelgett hajdani főgondnokuk emléke előtt. Édesapám társaságában hat presbiter is részt vett az újratemetés szertartásán. Ők nem csupán az édesanyám által a bonchidai kastélypark fái között gyűjtött virágokból készült koszorút hozták magukkal, hanem egy marék földet is, amely a kastélyparkból származik. Így, több mint huszonöt év elteltével, végre megvalósulhatott a testamentum: Bánffy Miklós a Házsongárdi temetőben, bonchidai földben találja meg örök nyugalmát.

Remélve, hogy nem élek vissza az olvasó türelmével még idéznék édesapám akkori búcsúbeszédéből, melyben hallgatói - mint már írtam - nagyon kevesek voltak. Közöttük volt két egykori küzdőtársa, Kós Károly és Mikó Imre is, akiket akkor láthattam utoljára, hisz mindketten egy éven belül távoztak az élők sorából.

Íme, egy részlet apám elköszönéséből:

A bonchidai református egyházközség képviseletében érkeztünk, hogy kifejezzük szeretetünket és tiszteletünket Bánffy Miklós emlékének, földi nyugvóhelyénél.

Neve, élete és munkássága szorosan összefonódik Bonchidával. Bár Kolozsváron látta meg a napvilágot, Bonchida mindig is a szívének legkedvesebb helye, a családi gyökerei és a valódi otthona volt számára.

Az atyai ház meghitt és páratlan szépsége vonzotta mindig. Ez volt művészi ihletője - a beszédes és biztonságos öreg falak, a homlokzatokon felvonuló mitológiai alakok, a zengő és féltett berek, a három mederben folydogáló Kis-Szamos, a zúgó malmok, a születésekor ültetett Miklós-domb susogó fenyvese, az erdők és mezők emberei formálták művésszé-íróvá, mindannyiunk maradandó értékévé.

Az atyai ház szomszédságában, a régi templom impozáns épülete áll, amely szintén tiszteletet parancsoló otthona a közösségnek. Ülőhelye a Sipos Dávid által faragott szószék lábánál található, ahol a hitélet legfontosabb pillanatai zajlanak. E templom igehallgató és úrvacsorával élő tagja, valamint presbitere és főgondnoka mindig is egy érdeklődő, áldozatkész és támogató híve volt a közösségnek, aki hitét nyíltan vállalta, és fáradhatatlanul dolgozott a közösség jólétéért.

A szeretet és a hála mélyen kötődnek hozzánk, így kötelességünk, hogy együtt legyünk a földi maradványainak nyugalomba helyezésekor. Magunkkal hoztunk egy maroknyi földet az otthonunk közeléből, valamint egy csokor dércsípte levelet a mindig megújuló és pillanatról pillanatra változó kertünk fáiról. Emléke örökké él a szívünkben.

A Magyar Nemzet cikkére hivatkozva érdemes kiemelni, hogy már a bevezető is tömören összefoglalja Bánffy Miklós gazdag életművét, rávilágítva annak jelentős aspektusaira. A cikk hangsúlyozza, hogy Bánffy Miklós, aki 75 éve hunyt el, a modern magyar politika- és művelődéstörténet egyik legérdekesebb és legszínesebb személyisége. Ő nem csupán író és szerkesztő volt, hanem képzőművész, díszlettervező, nagybirtokos és politikai szereplő is. Továbbá, ő irányította az utolsó magyar királykoronázás megszervezését, és a Trianon utáni diplomáciai törekvések egyik kulcsfigurája volt, aki a nemzetközi tárgyalások szünetében karikatúrákat készített a világ vezető politikusairól.

A kollektív emlékezetből évtizedeken át háttérbe szorított, a román közösség számára is méltányolható gróf figuráját és politikai, irodalmi, valamint művészeti elkötelezettségének számos aspektusát idézi fel a következő szakasz. Kezdve attól az időtől, amikor huszonévesen aktívan részt vett a közéletben, majd 1901-ben első alkalommal megszerezte országgyűlési mandátumát. Ezt követően, az 1906 és 1910 közötti kormányzati ciklusban közigazgatási feladatokat vállalt, és Kolozsvár, valamint Kolozs vármegye főispánjaként szolgált. Emlékeztet arra is, hogy az 1910-es választások során Kolozsvár parlamenti képviselőjévé választották, és hogy a parlamentben először pártonkívüliként tevékenykedett, később pedig a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt színeiben folytatta pályafutását.

Mára Marosi Ildikó és Gaal György irodalomtörténészek munkásságának hála,

A Bánffy-életmű széles spektrumú vonatkozásai az utóbbi időben egyre inkább a figyelem középpontjába kerültek. Miklós Péter írása azonban új dimenziókat nyitott meg a már ismert portré előtt, felfedve olyan aspektusokat, amelyek eddig háttérbe szorultak, és amelyekről keveset beszéltek.

A szerző joggal emeli ki, hogy "a törvényhozásban ritkán szólalt meg, és nem volt aktív a pártszervezetekben sem, ráadásul a közigazgatás világát sem érezte magáénak, mivel alapvetően nem kedvelte a bürokratikus kötöttségeket." E gondolatok fényében idézi Bánffy egyik kevés országgyűlési beszédét, amelyben kifejtette véleményét a korabeli magyar és nemzetiségi oktatási rendszerről. Rámutatott arra, hogy a magyar állam minden polgárát - függetlenül nemzetiségtől, anyanyelvtől vagy vallási hovatartozástól - egyenlőként kellene kezelnie, hiszen mindannyian a magyar nemzet részei. Ezen kívül hangsúlyozta, hogy a nemzetiségi nyelvoktatásra szükség lenne a többségi magyar nyelvű intézményekben is.

E rendkívül előremutató szókérésből a cikk írója hűen idézte:

Nem tudom támogathatónak tartani, hogy az iskolába lépő gyerekek már a kezdet kezdetén ilyen megkülönböztetésben részesüljenek. Az életük legelső lépéseinél, amikor még csak a küszöbön állnak, miért kellene azt megítélni, hogy ki milyen nemzetiségű? Az, hogy valaki román vagy magyar, nem lehet alapja annak, hogy különböző bánásmódban részesüljön, vagy hogy különféle címkéket kapjon. Ez a megközelítés ellentétes azzal az eszmével, amely a magyar állam egységét hirdeti, és amely minden polgárt egyenlőnek tekint, függetlenül a nyelvük és vallásuk eltéréseitől.

Nagyon támogatom azt a kezdeményezést, hogy a középiskolákban lehetőség nyíljon a szülők számára, hogy gyermekeiket egy nemzetiségi nyelv elsajátítására ösztönözzék. Erdélyiként magam is tapasztaltam, és folyamatosan érzem a román nyelv ismeretének hiányát. Hiába próbáltam felnőttként pótolni ezt a tudást, a nyelvtanulás felnőttkorban rendkívül nehéz feladat. Éppen ezért örömmel üdvözlöm, hogy választható módon elérhető legyen a gyerekek számára az ilyen irányú oktatás. Ugyanakkor határozottan elítélem a kötelező megkülönböztetést a diákok között; ez a megoldás nemcsak hogy nem segíti a közösségi összetartást, hanem súlyosbítja a feszültségeket is.

Az iskolákra vonatkozóan szeretnék egy kiegészítést tenni. Bár rendkívül fontosnak tartom, hogy a magyar középiskolákban a román nyelvű oktatás is helyet kapjon, annál aggasztóbbnak vélem, hogy hivatalos megkülönböztetés történik a diákok között. Középiskoláinkban sajnos tapasztalható, hogy a nemzetiségi nyelvű tanulók a magyar diákok tömegében még a tanulmányi teljesítmény alapján is megkülönböztetés alá esnek. Amikor egy magyar diák hibázik, a tanár gyakran azt mondja neki: „szamár vagy, fiam, ülj le”. Ezzel szemben, ha egy román diák nem teljesít jól, akkor azt azzal súlyosbítják, hogy emlékeztetik: ő nem tartozik az „uralkodó fajhoz”. Ez a hozzáállás mélyen elgondolkodtató, és sürgős változtatásra van szükség ahhoz, hogy minden diák egyenlő bánásmódban részesüljön.

A cikk további részletekbe bocsátkozik Bánffy Mihály életének olyan jelentős mérföldköveiről, mint például az, hogy 1912-ben a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa lett, ezzel a kulturális élet középpontjába került. Emellett kiemeli, hogy 1916 decemberében ő irányította a magyar királykoronázás utolsó ceremóniáját, ezzel kormánybiztosi szerepet is betöltve. Továbbá, a cikk rávilágít arra is, hogy 1921-ben a Bethlen-kormány külügyminisztereként tevékenykedett, és ebben a pozícióban maradandó érdemeket szerzett. Különösen fontos szerepe volt abban a népszavazásban, amelynek következtében Sopron és környéke nem került Ausztriához, valamint abban is, hogy több mint huszonötezer magyar hadifogoly hazatérését lehetővé tette a szovjet területekről.

Jól teszi Miklós Péter azt is, hogy feleleveníti a pannóniai olvasóinak mindazt, amivel Bánffy az erdélyi magyar kulturális-művészeti élet kulcsfigurájává vált az 1926-os hazatérte után. Mert ott, ahol a főváros Elvis Presleyt 2011-ben posztumusz díszpolgárává avatta és parkot nevezett el róla, ott, ahol ma is van a kommunista Józsa Béláról elnevezett köz, de Bánffy nevét sem utca, de köz, sem park nem őrzi, - felettébb hasznos érdemes bemutatni olyan életút-vonatkozásokat, melyről a polgárok vajmi keveset tudnak, viszont mifelénk hál' Istennek annál többet. Hisz csak a Maszolban számos alkalommal, e rovatban is például itt és itt már sok minden olvasható volt Bánffyról.

Szintén kihagyhatatlannak vélek közreadni Miklós Péter remek cikkéből két olyan általa idézett véleményt, melyekről jó tudni széles körben mifelénk is.

Ovidiu Pecican, a neves román történész, így méltatta Bánffy híres művét, az Erdélyi történetet, amely számos nyelven elérhető:

A trilógia nem csupán a minőségi próza iránt érdeklődő olvasók számára kínál élményt, hanem azoknak is, akik a mai világban már nem létező társadalmi rétegek működésének megértésére törekednek. E szempontból az Erdélyi történet nem csupán a letűnt rendszer végső éneke, hanem egy emlékmű is, amely a hosszú uralkodása alatt Ferenc József által képviselt állapotot idézi fel. [...] Ez a mű a magyarság regénye, amely mély együttérzéssel fordul nemzettársai felé, akik úgy tűnik, hogy valamilyen képzelt vagy valós bűnök miatt a transzcendens átok súlyát érzik magukon (a trilógiában végigvonul az utalás egy láthatatlan ószövetségi kézre, amely végzetesen írja a falra az egyértelmű, de lakonikus üzeneteket). Ugyanakkor ez a regény a vezeklés helye is, a szeretet kinyilvánítása és egy olyan program megfogalmazása, amely világosan jelzi az író identitását.

Egy másik nézőpontot képvisel Püski Levente történész, aki Bánffy politikai karrierjét elemezve a következőképpen fogalmazott: