Civilizációnk fejlődése jól nyomon követhető a szaloncukrok változatos formáin: az írók karácsonyi gondolatai és feljegyzései tükrözik az ünnepek szellemiségét.

A hosszas ünnepi előkészületek után ideje végre lelassulni, hogy rájöjjünk, mi is a karácsony lényege. Segítségül összegyűjtöttünk néhány karácsonyi feljegyzést, amit jelentős magyar alkotók fogalmaztak meg: Pilinszkytől Csoóri Sándoron át Nemes Nagy Ágnesig.

Korunk legnagyobb ünnepe a karácsony, amelyre minden évben olyan szívből jövő lelkesedéssel és elkötelezettséggel készülünk, mintha az lenne életünk első ilyen alkalma. Ezt jól mutatja, hogy a négyhetes előkészületi időszak, az advent, sokak számára még néhány extra héttel bővül. Így, amikor végre megszabadulunk a megfakult tököktől és az elhasználódott teamécsesek maradványaitól, a karácsonyi hangulat fokozatosan kezdi meg hódító útját.

Karácsony közeledtével egyre inkább elmerülünk a készülődés forgatagában: díszeket választunk, ajándékokat gyűjtünk, sütünk-főzünk, és folyamatosan rohanunk egyik helyről a másikra. Ráadásul újra és újra elindítjuk kedvenc karácsonyi playlistünket, hogy a hangulatot még inkább fokozzuk. Az igazi kihívás azonban az, hogy ebben a hatalmas ünnepi zűrzavarban megtaláljuk azt a mélyebb értelmet, amit Pilinszky "az idő és az öröklét érintkezéseként" fogalmazott meg. Egyszerűbben fogalmazva: keresnünk kell a valódi ünnep lényegét. Ehhez segítségül hívtuk néhány gondolatot, amelyet jelentős magyar költők és írók, mint Pilinszky, Csoóri Sándor és Nemes Nagy Ágnes, rögzítettek.

A karácsony minden évben úgy érkezik, mintha csak a decemberi hónap szelíd ölelésében érkezne, hópelyhekkel és téli gondolatokkal, melyek költői varázslatot hoznak magukkal. Az ünnepi időszakot talán olyan könnyen rábízhatnánk a csillagok mozgására, mintha a nagy égi gépezet minden évben automatikusan elénk tárná. De valójában ez nem elegendő. Az ünnep nem csupán "ránk köszönt", hanem kiérdemeljük, és a szívünk mélyéből kell hívnunk, hogy igazán teljes lehessen.

Aki számára az ünnep csupán az idő múlásának egy újabb állomása, az idővel észrevétlenül elveszíti a karácsony varázsát. A melegség fokozatosan eltűnik, és a jelentés lassan megkopik, mígnem végül már csak egy súlyos teherként nehezedik a vállára.

Az emberi lény egyedülálló teremtés. Minden egyes pillanatban, amelyben él, egyedi életének fonalát szövi, olyan tapasztalatokat gyűjtve, amelyekről nem tud megszabadulni, és amelyekért folyamatosan meg kell küzdenie. E különös és mégis felemelő ellentmondás legszebb megnyilvánulása, egyfajta értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Ez az ünnep azt jelenti, hogy a gépies, a közönyös és a mereven ránk szabott pillanatokból sikerült valami igazán értékeset, szabadot és szépérzékkel teli élményt teremtetnünk. A valódi ünnep nem más, mint az idő és az örökkévalóság találkozása. Igaz, hogy csupán egy röpke pillanatra ragyog fel, akár órákra, akár csak másodpercekre, de e nélkül a „pillanat” nélkül életünk csupán egy monoton körforgásba süllyedne a naptárunk lapjain.

Még csak gimnazista voltam, amikor a karácsony előestéje egyre közelebb került, és én az utcákat jártam valami feladattal, miközben azon morfondíroztam, hogy ezt a csodás ünnepet valójában nem ismerem. Alkonyatkor felpillantottam a ragyogó ablakokra, és arra gondoltam, hogy mögöttük boldog emberek élnek: ott meleg van, ízletes vacsora várja őket, gyönyörű karácsonyfa díszíti a szobát, és hamarosan érkeznek az ajándékok. Mindez pedig elkerül engem, pedig mennyire jó lenne egyszer a szívem mélyén érezni ennek a boldogságnak a melegét. Ahogy így sétálgattam az utcán, az egyik könyvesbolt kirakatában észrevettem egy címet: Karácsonyi Ének, írta Dickens. Megszámoltam a pénzemet, majd bementem a boltba, és elmondtam: - Négy fillér hiányzik ahhoz, hogy megvehessem ezt a könyvet, de ígérem, pár napon belül hozom a különbözetet. - Végül megkaptam a könyvet, és az este folyamán virrasztanom kellett, mivel anyám súlyosan beteg volt. Közben tüzet raktam a kis vaskályhánkban, borogatásokat készítettem, majd a sarokba kuporodva, a gyertya fénye mellett olvastam ezt a könyvet egész éjszaka. Ez volt életem legszebb karácsonya. Ma is könnybe lábad a szemem, ha visszagondolok arra a szegény fiúra és arra az ünnepre.

Matanzas után kisebb-nagyobb vidéki városokban sétálunk, átjár minket a karácsony előtti varázslat. Mindenhol ünnepi díszek ragyognak: virágok, üveggömbök és papírból készült figurák díszítik a kirakatokat. Néhol már karácsonyfát is felfedezhetünk, amelyet puha, vattás hóval borítottak be. Micsoda absztrakt vágyakozás a tél iránt! Hogyan örökölhették ezt az érzést, mikor a lakosság kilencvenkilenc százaléka legfeljebb filmeken találkozott a hóval? Talán az európai elődök hagyták rájuk ezt a nosztalgikus vágyat?

Úgy látszik azonban, nemcsak a nosztalgiára, hanem a giccsre is hajlamosak. Hogy ez milyen régi keletű bennük, nem tudom, de látom, hogy karácsonyi csecsebecséik közt annyi az édeskés kacat, hogy szemérmesen félrefordul az ember. Már Havannában föltűnt nekem ez a giccs-fertőzet. Szállodánk előcsarnokában állt egy hatalmas kétkerekű szekér, telerakva mindenfélével. A rakomány közt volt cukornád, banán, ananász, rizs és más egyéb kubai termény, fölidézve a közeledő aratást s egyúttal a termékenység istene előtti hódolat ősi szertartását is. A "bőség-szekér" cifrább tartalma viszont már a karácsonyra vonatkozott. Volt ott ezüstös mirtuszág, fenyőtoboz, angyalszagot árasztó viaszgyertya, üveggömb-fürt, melyet nem volt nehéz a céltalan képzelet szappanbuborékának látni - vártam is, hogy szétpukkadjon.

Ezek a ragyogó kincsek mind Amerikából érkeztek hozzánk, egytől egyig különleges utazásuk során.

A karácsonyvárás időszaka különleges pillanatok sorát hozta magával, de volt egy mozzanat, amely mélyen megérintett. Néhány faluban az ünnepre való készülődés olyan formát öltött, hogy az utcák zöldbe borultak. A telefondúcokra és házak oszlopaira pálmaleveleket erősítettek. Ezek a levelek hajlékonyak és húsosak, olykor akár egy jól megtermett embernél is nagyobbak, így igazi élőlényekként tűntek fel. Hirtelen egy furcsa képzet fogalmazódott meg bennem; úgy éreztem, hogy az oszlopokhoz kötözött levelek mintha maguk is érző lények lennének. Ekkor megjelentek előttem afrikai kalandregények régi illusztrációi: ijesztő tetoválásokkal díszített néger fejvadászok körbeugrálják az oszlopokhoz kötözött foglyokat. A dobok ritmusának zaja egyre fokozódik, a levegőben pedig olyan érzés terjeng, mintha a hús illata már a levegőbe vegyülne.

Lehet, hogy az emberáldozatok "ünnepi" élménye őrződött meg a pálmalevelek oszlophoz kötözésében? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a szegények azzal díszítették környezetüket, amit a természet adott, ami nem került pénzbe? Akár ez, akár az az oka, mindegyikben a szegénység ünnepélménye fejeződik ki. Az előbbiben a történelem előtti időké, az utóbbiban pedig azé, aminek már ismerjük a részleteit."

"Vedd egy kicsit lassabban a lélegzeted! Itt van a küszöbön a karácsony. Ez az ünnep, amelyről beszélünk, akkor is létezik, ha sokszor a kiüresedéséről lamentálunk, vagy ha az idő múlásával egyre furcsább karácsonyi történeteket idézünk fel. Mégis, minden konkrét körülményen túl van valami közös, egyfajta tartalék, ami független a személyektől. Ez a valami, ha nagyon leegyszerűsítjük, nem más, mint a szeretet – igen, tudom, hogy ez így elég radikális és leegyszerűsített. De ez a szeretet nem neked vagy nekem szól, egyszerűen csak van, és ennek ellenére hatalmas jelentőséggel bír: lehetőséget teremt, utat nyit."

Decemberben elérkezik a karácsony varázslatos időszaka. Az utcákon beöltözött Mikulások sétálnak, szakállukat gondosan ragasztották fel. Minden évben a szokásos, püffedt szaloncukrok mellett egyre szélesebb választékban találunk különlegességeket: zselés, rumos, diós, csokis, sőt még "nosztalgia" trüffelek, stühmer, lekváros és bonbonos ízek is megjelennek. Az emberek izgatottan mérlegelik a lucfenyőket, próbálva kiválasztani a legjobb, olcsóbb, ámde impozánsabb darabot. Aztán elérkezik a január, és a környék tele lesz a kidobott, kiszáradt fenyőfákkal, még az ünnep emlékét őrizve tűleveleik között.

Egyszer, valamikor régen, rendszeresen eljártunk a kidobott fenyőfák után kutatni, hogy aztán a szecessziós csempéjű kályhában tüzeljünk velük. Ez volt az egyetlen fáim. És egy kicsit meleg volt a szobában. Ősszel pedig gombászni indultunk az erdőbe a hegyekben. Mennyi ínycsiklandó őzlábgomba akadt akkor!

A karácsony... Nem csupán azért említem, mert a közelmúltban zajlott, hanem mert függetlenül attól, honnan közelítünk e nap felé, úgy vélem, az egész világ számára különleges jelentőséggel bír. A téli napforduló már az ősi kultúrák számára is ünnep volt, és a kereszténység megjelenése óta is megtartotta e rangját. Ekkor a leghosszabb az éjszaka, míg a nappal a legrövidebb. Ahogy telik az idő, az éjszakák egyre rövidülnek, míg a nappalok fokozatosan hosszabbodnak... Az ünnepek nélkülözhetetlenek az emberi életben. Ha az életünket egy utazásnak tekintjük, ezek az ünnepek a megállók, ahol megpihenhetünk. Jó érzés, ha várnak ránk az állomásokon. De akkor is, ha éppen senki sincs ott, legalább önmagunkkal találkozhatunk, és szembenézhetünk a valósággal. Az ünnepek éppen ezért fontosak...

A beteg halkan, titokzatosan meséli: "Képzelje el, hogy egy hatalmas jéghegy emelkedik ki a földből, olyan magasra, hogy még a legmagasabb csillagok is csak távoli fények a tetejéről. De ez a jéghegy nem a végtelen óceánban lebeg, hanem egy sötét, ólomszínű tó tükre alatt húzódik. A csúcsán pedig, mintha a világ minden álmát magába zárta volna, ott fekszik egy kékre fagyott csecsemő. Ilyen a karácsony mostanában."

Tudja, mi maradt meg bennem az 1947-es karácsonyból, amikor mindez elkezdődött? Karácsony estéjén indultunk el az Aventinusra, hogy részt vegyünk az éjféli misén. Miért pont az Aventinus? Mert ott csodálatos gregorián énekek csendültek fel a templom falai között. Amikor pedig lefelé haladtunk a sötétben az Aventinus dombjáról, körülöttünk a ciprusok és az örökzöldek álltak, a levegő pedig olyan langyos volt, mintha egy óriási, meleg tóba léptünk volna bele minden egyes lépéssel. A városban kis rakéták puffogtak, ünnepi fények derengtek, mert a római karácsony egészen más, mint a miénk; ott az ünneplés valódi népünnepély. És mi a helyzet a karácsonyfával? Nos, az nem volt. Csak egy piros bakelittányérunk volt, amire narancsokat halmoztam, és alá babérleveleket tűztem. Még most is élénken él bennem ez a különös karácsonyi tányér, hiszen ez volt a legjobb, amit adni tudtunk. Az igazság az, hogy nagyon fáztunk és kicsit éheztünk is; jólesett, hogy az akadémián kaptunk valami ételt.