Egyetlen kinevezés világosan jelzi, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó elfeledkezni a jelentős riválisáról.

Elbridge Colby nem új figura a politikai színtéren; radikális nézetei már korábban is ismertek voltak az amerikai belpolitikában. Külföldön azonban eddig alig kapott figyelmet, de ez a jövőben drámaian megváltozhat. Donald Trump ugyanis őt jelölte védelmi politikai államtitkárnak, ami azt jelenti, hogy Colby a Pentagon egyik legbefolyásosabb pozíciójába kerülhet. Bár a hierarchiában mások is állnak felette, az ő kijelentései és döntései már most is komoly hatással lehetnek a globális eseményekre, és az első jelei ennek már a közelmúltban is megmutatkoztak.

A fiatal politikai figura, aki csupán 46 éves, 1979-ben látta meg a napvilágot, és gyermekkora jelentős részét Japánban töltötte, mivel bankár édesapja ott vállalt munkát. Colby később visszatért az Egyesült Államokba, ahol a Harvard és a Yale jogi karán végezte el felsőfokú tanulmányait. Pályafutását a védelmi minisztériumban kezdte, de az államigazgatás különböző területein is szerzett tapasztalatokat, miközben egyre közelebb került a Republikánus Párthoz. 2016-ban már szóba került a neve, mint Jeb Bush lehetséges elnökjelöltének támogatottja, azonban a párton belüli érdekcsoportok vétója miatt nem kapott szerepet. A politikai táj azonban drámai fordulatot vett, amikor Donald Trump megnyerte a párt előválasztásait, majd az elnökválasztást is. Colby neve azonban nem merült feledésbe; az új kormányzatban ő is kulcsszerepet játszott. 2017 és 2018 között védelmi minisztérium helyetteseként dolgozott, részt véve a 2018-as Nemzeti Védelmi Stratégia (NDS) kidolgozásában és bevezetésében. Egy évvel korábban ő volt a védelmi minisztérium fő képviselője a 2017-es Nemzeti Biztonsági Stratégia megalkotásában, ahol kiemelt figyelmet szentelt a kínai felemelkedés által jelentett kihívásokra. 2018-ban a Center for a New American Security (CNAS) védelmi programjának vezetésével bízták meg. Colby hosszú ideje az Egyesült Államokat érintő stratégiák kidolgozásán dolgozik, főleg arra összpontosítva, hogy tanulmányai az amerikai globális geopolitikai versenyfutás korára készüljenek fel.

az Egyesült Államok jövőbeni politikája a Távol-Keleten különösen figyelemre méltó. Ahelyett, hogy csupán az önéletrajzát elemeznénk, sokkal izgalmasabb megvizsgálni, mit is jelent a személye a globális politikai tájképen. Az utóbbi hetek eseményei, amelyek Donald Trump beiktatásával kezdődtek, világosan megmutatták, hogy az Egyesült Államok irányvonala folyamatosan változik. Az Európától való elfordulás, az ukrajnai támogatások csökkentése és a vámháborús lépések mind arra utalnak, hogy egy új, eltérő stratégiát követnek. A Távol-Kelet szempontjából ez különösen érdekes, hiszen Kína mint a legnagyobb rivális egyre inkább dominálja a globális politikát és gazdaságot. Az új amerikai vezetés politikai döntései nem csupán a kétoldalú kapcsolatokra, hanem a regionális stabilitásra és a globális hatalmi egyensúlyra is komoly hatással lehetnek. Milyen lépéseket tesznek majd a kínai terjeszkedés megfékezésére? Milyen szövetségeket alakítanak ki a szövetségesek között, hogy együttesen lépjenek fel a kihívásokkal szemben? Ezek a kérdések kulcsfontosságúak, hiszen a világpolitikában bekövetkező változások nem csupán a Távol-Kelet jövőjét befolyásolják, hanem az Egyesült Államok globális szerepét is átformálhatják.

A Kína-politika eddig viszonylag mérsékelt volt más területekhez viszonyítva.

Colby várható kinevezése rendkívül izgalmas lehet, hiszen ő már régóta jelen van ebben a régióban, ami különösen érdekes fordulatot hozhat.

Önmagát realistaként definiálja, és világosan megfogalmazza, hogy az Egyesült Államok globális vezető szerepét Kína jelenti a legnagyobb kihívást. Határozottan arra ösztönzi Washingtont, hogy fokozott figyelmet szenteljen Ázsiának, mivel véleménye szerint Peking célja az egész kontinens feletti befolyás megszerzése. Politikai nézetei nemcsak a kormányzat belső köreiben találtak támogatásra, hanem J.D. Vance alelnök is kiállt mellette. Ugyanakkor személye körül némi ellentmondás alakult ki a republikánusok között, különösen visszafogottabb álláspontjai miatt, amelyek kritikát váltottak ki. Különösen az Iránnal és Tajvannal kapcsolatos véleményei tűntek vitatottnak, és ezekről kemény kérdéseket kapott a szenátusi meghallgatás során. Tom Cotton szenátor így jellemezte őt:

Aggályaim vannak azzal kapcsolatban, amit korábban kifejtett, különösen a következő dilemmával kapcsolatban: ha választanunk kellene aközött, hogy reméljük a nukleáris Irán megfékezését, vagy inkább katonai beavatkozással akadályozzuk meg, hogy Irán atomfegyverekhez jusson, akkor azt sugallja, hogy a nukleáris Irán elfogadása lenne a helyes út, miközben a megfékezés lehetőségét is mérlegelni kellene.

Colby végül a saját álláspontjához igazodott, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok katonai erővel is felléphetne Irán elrettentése érdekében. Hasonlóképpen, Tajvannal kapcsolatban is megfogalmazta véleményét. Miközben a republikánusok egy jelentős része határozottan támogatja a sziget melletti amerikai elköteleződést, Colby nézetei az utóbbi években némileg módosultak. Most azonban világossá tette, hogy pontosan hogyan is viszonyul ehhez a kérdéshez:

Mindig is hangsúlyoztam, hogy Tajvan kiemelkedő jelentőséggel bír az Egyesült Államok számára, bár mint említetted, ez nem egy élet-halál kérdés - de valóban lényeges. Az amerikai érdekek szempontjából kulcsfontosságú, hogy megakadályozzuk Kína regionális hegemóniáját. Ugyanakkor fontos különbséget tenni aközött, hogy milyen mértékű és költséges katonai beavatkozásokat vállalunk el, amelyek akár a hadseregünk erejét is alááshatják.

- mondta, majd részletesen kifejtette, hogy továbbra is meg van győződve arról, miszerint az amerikai befolyás megőrzése érdekében sürgetően szükség van az indo-csendes-óceáni térségre fordított figyelem drámai növelésére, valamint jelentős kapacitások kiépítésére. Hangsúlyozta, hogy elengedhetetlen, hogy ez a hosszú távú stratégia valamilyen formában a szövetségesek támogatását élvezze. Ennek érdekében Tajvannak radikális lépéseket kellene tennie, és GDP-arányosan 10 százalékra kellene emelnie védelmi költségvetését. Colby véleménye szerint, ha Peking sikerrel jár a politikai céljaiban, és képes lesz bekebelezni a régóta vágyott szigetet, akkor...

a kínai csapatok felbátorodnak, és újabb országokat vehetnek célba, úgy, mint Vietnamot vagy a Fülöp-szigeteket.

Észak-Koreával kapcsolatban korábban merőben eltérő nézeteket hangoztatott, hangsúlyozva, hogy az amerikai kormányzatnak kevesebb figyelmet kellene fordítania a rezsimre. Szerinte Dél-Koreának kellene sokkal nagyobb szerepet és felelősséget vállalnia a helyzet kezelésében. A téma a szenátusban is szóba került, ahol kifejtette, hogy kifejezetten ellenzi, hogy Szöulban a diktatúra kerüljön hatalomra.

Nem szeretném elhagyni a Közel-Keletet. Nem kívánom, hogy egy nukleáris Iránt lássunk a jövőben. Nem szeretném, ha Oroszország dominálna Európában. Továbbá, nem akarom, hogy Észak-Korea megszerezze Dél-Korea irányítását.

- zárta le Colby tömören, de hangsúlyozta, hogy a "hihetetlenül gazdag" szövetségeseiknek sokkal nagyobb anyagi forrást kellene a védelemre fordítaniuk, mivel az aktuális helyzet "igazságtalan az amerikai állampolgárokkal szemben". Beszélt még a Dél-Korea - Japán - Egyesült Államok hármas szövetségéről, amely az "ázsiai NATO" elnevezéssel vált ismertté, de a politikai instabilitások miatt a jelölt nem látja reálisnak ennek a kezdeményezésnek a jövőjét.

Kijelentései megnyugtatták a szenátust, mivel egyértelművé tették, hogy az Egyesült Államok a Trump-érában beköszöntő erős hatalmi alapú politikáját képviseli, ám nem szeretne még a legfontosabb szövetségesekkel sem elnéző lenni. Az elmúlt hetekben hasonló folyamatok bontakoztak már ki Európában is, itt az EU vezetőinek egy nagyobb csoportja már arra dolgoz ki forgatókönyveket, hogy Amerikától függetlenül képesek legyenek megvédeni magukat, amely jelentős fegyverkezéssel jár együtt. Colby szenátusban elmondott beszédét a távol-keleti hadikiadások növeléséről nem fogadták mindenütt túl nyitottan, Japán miniszterelnöke például kijelentette, hogy kizárólag nekik van joguk dönteni a kérdésben, nem pedig egy külső szereplőnek.

Colbyval egy valódi "Kína héja" kerülhet tehát vezető szerepbe, ami azt vetíti előre, hogy Washington egyáltalán nem szándékozik figyelmen kívül hagyni az indo-csendes-óceáni térségben zajló eseményeket, sőt, várhatóan komoly erősítésre lehet számítani.

Külön érdekesség, hogy a határozott véleménye ellenére nem festi le a "megtestesült gonosznak" a Hszi Csin-ping vezette Kínát, hanem egy olyan hatalomként hivatkozik rá, amely a saját racionális érdekeit igyekszik képviselni. Ezzel az állásponttal egyébként jóval megengedőbb álláspontot képvisel, mint sok "Kína héja", a Biden-kormány idején azt is rebesgették, hogy az Egyesült Államok egyenesen háborúba is enne Tajvan védelme érdekében. Kifejezetten óva int attól, hogy az Egyesült Államok esetleg megpróbáljon beavatkozni riválisa belpolitikájába, egészen addig, ameddig Peking nem törekszik majd erőteljesen a globális lábnyoma kiterjesztésére. Azt nem fejtette ki pontosan, hogy mit ért ez alatt, viszont egyértelművé tette, hogy a Fehér Ház-i "rádiócsend" nem fog örökké tartani Kínával kapcsolatban, csak vélhetően Trumpék előbb még "gyorsan le akarják rendezni" az ukrajnai béke kérdését, aztán térnek csak rá a nagy riválisra.