Bod Péter Ákost fürdőruhás fotókkal árasztották el.

A mindennapjait éli, és rendszeresen felfedezi a várost HÉV-vel és villamossal.

Úgy volt, hogy néhány nappal korábban beszélgetünk, de a felesége szervezett valami családi programot aznapra. Gyakran beosztja az idejét, vagy csak véletlenül alakult így?

Bod Péter Ákos: Jellemzően ő a család irányítója, egyben a gyerekek eseményeinek szervezője is.

Az első felesége is hasonló alkatú lehetett. Egy interjú során mesélte, hogy a kilencvenes években ő foglalkozott a rajongói levelek kezelésével. Hát, ekkora népszerűségnek örvendett?

Bod: Az ipari miniszter szerepe nem a népszerűség eléréséről szólt; nem az volt a feladatom, hogy nemzeti színű szalagokat vágjak át. A kilencvenes évek elején a kohászat leépítése, a veszteséges gyárak bezárása állt előttem, ami egy igazán hálátlan időszaknak bizonyult. Aztán jött a taxisblokád, és hirtelen a figyelem középpontjába kerültem: az arcom, a nevem ismerőssé vált. Én képviseltem a kormányt a tárgyalások során, amelyeket szinte folyamatosan közvetített az akkori egyetlen televízió. Milliók figyelték az eseményeket, hiszen internet még nem létezett, és más csatorna sem volt. Csütörtöktől vasárnapig, ha valaki bekapcsolta a tévét, jó eséllyel az én arcomat látta. Ekkor kezdtek érkezni a levelek fiatal lányoktól, volt, aki még fürdőruhás fotót is csatolt a leveléhez.

Bod: Néhányra valóban, de annyira el voltam foglalva, hogy az első fürdőruhás fotót követően inkább a feleségemre hagytam a döntést, ő tudja, melyikre érdemes reagálni.

A fürdőruhás hölgy kapott válaszlevelet?

Bod: Tényleg nem emlékszem, nagyon nagy teher volt rajtam, rajtunk, Antall József miniszterelnököt műtötték, lábadozott, akkor készült a híres pizsamás interjú.

Az ország olyan feszültség alatt állt, mint 1956 óta soha, a légkör szinte tapinthatóan feszített volt. Vajon a kormány tagjai nem érezték a helyzet súlyát, nem hagyta el őket a pánik?

Bod: Nos, egy teljesen új szituációval állunk szemben, tele kérdésekkel. A hidak lezárása szabálytalan, a véleménynyilvánítás pedig szabad. De mi történik, ha ez megbénítja az ország működését? Ha a mentők nem érnek célba, a kenyérszállítók nem tudják eljuttatni a termékeiket az üzletekbe, és a boltok polcain üres helyek tátonganak? És mindez közben még 1990 őszén a szovjet hadsereg is itt állomásozott.

Benne volt a lehetőség, hogy beavatkoznak, ha hozzájuk sem jutnak el a szállítmányok?

Bod: Nem jutottunk el odáig, hogy közbelépjenek. Szóval akkor tényleg éjjel-nappal dolgoztam, legkevésbé a rajongói és a fenyegető levelekre tudtam figyelni, vagy hogy kétszer egymás után ne ugyanaz a zakó legyen rajtam. A feleségem viszont mindent kézben tartott.

Fenyegették esetleg?

Bod: A taxisblokád idején nem, de amikor jegybankelnök lettem, és a forint leértékelése komoly problémát okozott, akkor előfordult, hogy a gyerekemet egy rendőr kísérte az iskolába. Soha nem voltak testőreim, ez nem az én stílusom.

Sőt, gyakran utazik villamoson, buszon. Nem vezet?

Bár van autóm, néha a közösségi közlekedés gyorsabb és praktikusabb megoldás, mint a dugóban araszolni vagy parkolóhelyet keresni. Ezt azonban nem mindenki érti meg. Egy alkalommal, amikor a HÉV-en utaztam, odajött hozzám egy ismeretlen, és megkérdezte, hogy elvették-e a jogosítványomat. Meglepődtem, és érdeklődtem, miért gondolja ezt. Azt válaszolta, hogy biztosan lenne kocsim, de mivel a HÉV-en lát, nyilvánvalóan ivott, és ezért nem vezethet. Gyakran előfordul, hogy az emberek tanácsot kérnek tőlem, és ha tudok, szívesen segítek nekik a kérdéseikben.

Úgy vélem, hogy az emberek nem csupán a taxisblokádból emlékeznek önre, hanem a mai napig gyakran találkoznak a nevével a hírműsorokban és híroldalakon. Valójában talán még nagyobb figyelmet kap most, mint 35 évvel ezelőtt, amikor miniszterként tevékenykedett.

Bod: - Többet. Az érdeklődés hatalmas, hogy végre valaki világosan körvonalazza a helyzetet. Mert itt bizony helyzet van. A hivatalos magyarázatok értéke azonban, hogy úgy fogalmazzak, drasztikusan csökkent. Az elhibázott brüsszeli szankciók nem magyarázzák meg a lombkorona nélküli lombkoronasétány rejtélyét.

Mit gondol, miért önt kérdezik ilyen gyakran?

Bod: - Talán meg sokfajta közönséggel, korosztállyal dolgozom. Holnap például tízéves iskolásoknak adok elő.

Inflációról, brüsszeli szankciókról?

Bod: - Szó sincs róla, a pénzkezelés és a banki működés ma már szerves része a fiatalok mindennapjainak. Tavasszal például zsűrielnökként vettem részt egy középiskolás tanulmányi versenyen. Az egyetemi oktatás során magyar és nemzetközi diákokkal dolgozom, míg az esti képzés keretein belül mérnököket, gyógyszerészeket és orvosokat tanítok.

Soha nem képes ellenállni a meghívások vonzásának?

Bod: - Amíg a feleségem nem tartózkodik a közelben, nem. Ezt a gondolkodásmódot valószínűleg gyerekkoromból örököltem, hiszen tanárcsaládban nőttem fel. Mind apám, mind anyám pedagógus volt, és a Ratkó-korszak nehézségei közepette folyamatosan dolgoztak. Gimnazistaként gyakran segítettem nekik az otthoni feladatok javításában.

Visszatérhetett a tanári pályára az apja 1956 után?

Bod: - Csak könyvtáros tanárként tért vissza, miután amnesztiát kapott. Hat éves voltam, amikor a pedagógusüdülőben nyaraltunk, és akkor jött a hír: elvitték. Két férfi lépett be, és kérdezték, merre van Bod elvtárs... Szóltam neki, hogy keresik, majd visszatértem a játékhoz. Később észrevettem, hogy bőrönddel a kezében távozik a két idegennel. Azután rendszeresen jártunk hozzá az állampusztai börtönbe, hogy látogassuk.

Milyen mértékben formálta később az életedet ez az élmény?

Bod: - Pöttyös családi háttérrel terheltként kétszer annyira kellett megküzdenem a sikerért, mint másoknak. De néha még ez sem volt elegendő. Emlékszem, amikor az angliai ösztöndíjra pályáztam az egyetemen, és a döntés, ami visszaérkezett, az volt, hogy Moszkvába mehetek, nem pedig Angliába. Csalódottan meséltem apámnak erről a helyzetről. Ő viszont így válaszolt: "Fiam, menj el, az orosz nyelv gyönyörű." Különös, hogy ő képes volt különbséget tenni az orosz emberek, az orosz nyelv és a szovjet hatalom között.

Az apja mit szólt ahhoz, hogy politikai szerepet vállalt és aktívan részt vett a szocialista rendszer lebontásában?

Bod: - Nem élte meg sajnos, de biztosan büszkén mesélte volna a miskolci kávézóban, hogy miniszter a fia. Neki is köze lehetett ahhoz, hogy így alakult az életem. Apám örökösen nyüzsgő ember volt, innen jöhet a közélet iránti érdeklődésem, a tanári vonal pedig az egészséges exhibicionizmust hozhatta, hogy nem félek kiállni és ha kell, segíteni. 1988-ban helyzet volt, lehetett segíteni... az országon.

Jelenleg is feszültség van? Mennyire emlékeztet a mai állapot a korábbi eseményekre?

Bod: - Vannak hasonlóságok sajnos. Közgazdászként látom, hogy a rendszer gazdasági szerkezete nem jó, nincs kifutása. De 1981-ben ugyanezt megírtam már egy tanulmányban. Akkor az olajválságra adott rossz választ a iparpolitika, mert kézi sebességváltós Ikarus-buszok gyártását erőltették, amit el lehetett ugyan adni, de meggazdagodni belőle nem. Ma az akkumulátorgyárakat erőlteti hasonlóképp a kormány.

Antall József hívására habozás nélkül igent mondott 1990-ben. Most is igent mondana, ha politikai szerepre hívnák?

Bod: - Jelenleg nem áll fenn ilyen helyzet. A mozgalmár és az akadémiai doktor két eltérő kategóriát képvisel. Az akadémiai szférában az igazságot kell a középpontba állítani, míg a meggyőzés képessége másodlagos szerepet játszik.

Tanácsadó szerepe még mindig lehetséges. Az első Orbán-kormány alatt egy rövid időre miniszterelnöki tanácsadóként tevékenykedett.

Bod: - Már nem szeretném folytatni. Orbán Viktornak nem azokra a tanácsadókra volt szüksége, akik a legjobb megoldásokat keresték, hanem olyanokra, akik alátámasztották, hogy miért helyes az, amit ő tesz. Inkább csendben visszatértem a tanításhoz.

És elutazott külföldre is, nem is egyszer...

Bod: - Pénzügyi tanácsadóként tevékenykedtem Ghánában, és tanulmányokat folytattam az Egyesült Államokban. Angliában dolgoztam, amikor a politikai szélviharok miatt kiszorultam a pozíciómból, még Horn kormányzásának idején. Az MNB élére hat évre kaptam kinevezést, de három év elteltével nem tudtam tovább folytatni a munkámat. Szerencsére ekkor egy izgalmas lehetőség adódott az Európai Beruházási Banknál. A váltás jótékony hatással volt ránk, hiszen családostul költöztünk ki, és a lányom végül kint is maradt.

Sosem fordult meg a fejében, hogy ön sem jön vissza?

Bod: - Jó hely London, de kicsit sűrű és zajos. Három év épp elég belőle, mocorgott már bennem a hazajöhetnék. Amerikában is maradhattam volna egyetemi tanárként, de biztosan sajnáltam volna, hogy nem voltam jelen a rendszerváltáskor. Ha pedig Angliából nem jövök vissza, most nincs a két fiam.

Az miként történt, hogy 59 évesen újraházasodott és újra apa lett?

A szerelem egy olyan érzés, ami nem mindig követi a logika szabályait. Amikor elérkezik, egyszerűen csak megtörténik. Persze, mindezt alaposan át kellett gondolnom, hogy anyagi, szellemi és egészségi szempontból képes vagyok-e felelősséget vállalni a gyerekekért ennyi idősen. Az orvosommal is konzultáltam erről a dologról. A második feleségemmel a válás után találkoztam, ő is az egyetem közelében dolgozott. Az első házasságom szimplán lezárult, de a volt feleségemmel megmaradt a kapcsolatunk, szinte olyanok vagyunk, mint a testvérek. A jelenlegi feleségemnek egy időszakban komolyabb egészségi problémái voltak, miközben a fiaim még kicsik voltak, és az első feleségem segített vigyázni rájuk. Még mindig felhív, ha valaki rosszat mond rólam, ami nagyon jólesik.

Lehet, hogy akkor is felhívná, ha megmarad a zenei pályán és rossz kritikát kap?

Bod: - Az nagyon régen volt, hogy zenekarban játszottam. A gimnáziumban kezdtem basszusgitározni, akkoriban mindenki beatzenész akart lenni, és minden osztályban volt legalább egy zenekar. Tanultam klasszikus gitárt is, de aztán hamar kiderült, hogy nem lesz belőlem gitárművész. Csak közepes zenész lehettem volna.

Mikor döntött úgy, hogy elengedi ezt az álmát?

Bod: - Amikor a Beatles a színen megjelent, számomra véget ért a zenélés. Az ő tehetségük olyan magasságokba emelte a zenét, ahová én már nem tudtam eljutni. George Harrison és Paul McCartney szólói olyan szintű mesterművek voltak, amiket sosem tudtam volna utánozni. A gitár azonban nem tűnt el az életemből; inkább egyfajta menedékként szolgált. Zaklatottabb napjaimon ezzel tudtam kiereszteni a gőzt, és egy pillanatra elfelejteni a világ gondjait.