Gyémánt László: Rendkívül fontos, hogy fokozott figyelemmel kísérjük miniszterelnökünk tevékenységeit.

A cikk megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki ezt a linket, és küldje el emailben: https://demokrata.hu/kultura/koszonom-jol-vagyok-1037986/

Egy kerek születésnap gyakran arra ösztönöz bennünket, hogy számot vessünk életünk eseményeivel. Amikor legutoljára találkoztunk, már mélyen elmerült a múltidézésben, hiszen az élete tele van olyan lebilincselő anekdotákkal, amelyek tükrözik a XX. század történelmi ellentmondásait. Ezek a történetek nem csupán a személyes élmények, hanem a kollektív emlékezet részét is képezik, és rendkívül fontos, hogy megőrizzük őket az utókor számára. Milyen stádiumban tart most ezzel a projektjével?

Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Legalább négyszer nekifutottam, de valahogy mégsem jutok előrébb. Ahogy a pályámon is tapasztaltam, ha nincs megrendelés, akkor a motivációm is eltűnik. Az a fránya papír csak viszket, és közben ott motoszkál a fejemben a kérdés: vajon érdekel-e egyáltalán bárkit az, amit írok? A kiadó, aki foglalkozna vele, mintha nem létezne...

- Ez némileg ellentmondásos számomra. Hiszen ön, aki világéletében gyűlölte a korlátokat, most egy külső tényezőt tart fontosnak, hogy belekezdjen a munkába. Sok művész azt hangoztatja, az alkotás önmagától szólal meg, a megrendelés pedig csak a megélhetéshez szükséges kompromisszum...

- Ez lila köd! Gondoljunk csak bele, hogy a művészet a XV. századi itáliai quattrocentóban érte el az őt megillető közmegbecsülést, abban az időszakban, amikor senki sem dolgozott csupán hobbiból, hanem kizárólag megrendelésre! Az önmegvalósítás fogalma akkoriban ismeretlen volt. Lyka Károly művészettörténész szerint egy alkotás értékét nem a "mit", hanem a "hogyan" határozza meg. Tehát bármiből lehet művészetet formálni, csak egy igazán tehetséges művész szükséges hozzá! De az ellentmondásokkal bőven megáldott az élet, és ezekkel én is jól ismeretszerződtem. Ezzel csak tovább bonyolítom a helyzetet. Ha elvállalok egy megrendelést, legyen az festmény, könyv- vagy hanglemezborító, díszlet vagy bármi egyéb, csak akkor kezdek bele, ha van hozzá kedvem. Szükségem van egy inspiráló lökésre, ami aztán elindít a kreatív folyamatban. Mindig arra vágytam, hogy remekművet hozzak létre, bár néha nem minden sikerül úgy, ahogy elképzeltem.

- De sok esetben igen. Voltak olyan munkák, amelyek esetében pontosan tudta, hogy tökéletesre sikerültek?

Természetesen. Tisztában vagyok vele, hogy ez talán nagyképűen cseng, de valójában csak az őszinteség vezérel. Mindig is tudtam, hol a helyem, és képes voltam felmérni, kik azok, akikkel érdemes megmérettetni magam. Ebből egyfajta sportot űztem, ami szórakoztatott és motivált.

Ha egyetlen képet kellene kiemelnem az eddigi életművemből, az mindenképpen a legszemélyesebb és legmeghatározóbb alkotásom lenne. Ez a mű nem csupán technikai szempontból kiemelkedő, hanem érzelmi töltete is rendkívüli. Életem fő művének azt a képet tartom, amelyben sikerült megragadnom az emberi lélek legmélyebb rezdüléseit, és amely egyfajta tükröt tart a néző elé. Ez a munka számomra nemcsak egy alkotás, hanem egy életérzés, egy üzenet, amelyet szeretnék megosztani a világgal.

Az idő lenyomatai. Három éven át minden nap ecsettel és vászonnal találkoztam. Egy lenyűgöző amerikai művész, Ivan Albright, és a Poor Room - There Is No Time, No End, No Today, No Yesterday, No Tomorrow, Only the Forever, and Forever, and Forever without End című alkotása inspirált arra, hogy felfedezzem saját kreatív határaimat. 1965-ben fejeztem be ezt a munkát, és azóta szinte a második bőröm lett; eladásának gondolata soha nem merült fel bennem. Amikor 1972-ben Londonból Bécsbe költöztem, adódott egy kivételes lehetőség egy nagyobb és jobb műterem bérlésére, de sajnos a pénztárcám nem támogatta ezt a vágyat. Akkor úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy megváljak ettől a kedves alkotástól. A vevővel egy különös megállapodást kötöttem: "gentleman's agreement" keretében megígérte, hogy ha valaha el szeretné adni, először nekem ajánlja fel.

- Vajon betartotta, amit ígért?

- Igen. Az idő melléktermékeit 1985-ben láttam először viszont, amikor az ötvenedik születésnapomra Amerigo Tot elintézte, hogy kiállításom legyen a Műcsarnokban. A tulajdonosa aztán néhány év múlva felhívott, és annyi pénzt kért érte, amennyit életemben nem láttam! Éreztem, ha ezt az összeget most nem tudom előteremteni, a képet soha többet nem látom. Bereczky Lorándot, a Magyar Nemzeti Galéria akkori igazgatóját kértem, hogy vegye meg a galériának, csakhogy a kulturális minisztériumtól nem kapott rá forrást. A düh Borsos Misi könyvbemutatóján, éppen a galériában tört ki belőlem. A közönségből Fehér László festőművész ekkor odajött hozzám, és megkérdezte: "Mondd, nem ez a kép szerepelt a Studio '66 kiállításon a bal oldali falon középen? Mert ez nekem kell." Gimnazistaként ugyanis csak amiatt ment vissza többször is a tárlatra, hogy lássa. Kérte, adjam meg annak a telefonszámát, akinél most van. Természetesen nem tudom, mennyit fizetett érte, számomra egy a fontos: végül hazahozta, amivel leírhatatlan örömet szerzett.

- Ha már fő műveknél tartunk, mindenképpen meg kell említeni azt a díszlettervet, amit Darvas Iván felkérésére 1994-ben, Beckett Godot-ra várva című drámájához tervezett az egykori Művész Színházba. Miért vállalta el a felkérést?

Amikor Darvas Iván megkeresett, hogy Garassal közösen szeretnénk színpadra állítani Samuel Beckett "Godot-ra várva" című klasszikusát, éppen egy amerikai útra készülődtem. Minden el volt intézve: a repülőjegy megvásárolva, a szállás lefoglalva. Ám a hívás lázba hozott, így végül lemondtam az utazást, és azonnal Schwajda Györgyhöz siettem, hogy aláírjam a szerződést. Beköltöztem a színház világába, és a szokványos, sivár becketti színpadkép helyett egy kifejezetten magyaros, kaotikus látványt álmodtam meg. A kis satnya cserje helyét Csontváry grandiózus libanoni cédrusa foglalta el, míg a színpadon megjelentek Csepel motorbiciklik, Lehel hűtőszekrények, Trabant-alkatrészek és felszedett utcakövek... egy igazán zsúfolt, de mégis beszédes tér bontakozott ki előttem. Az eredmény olyan jól sikerült, hogy több díszlettervezést már nem vállaltam el, hiába kerestek meg, mert úgy éreztem, ennél jobbat már nem tudok alkotni, és alulmúlni sem akartam magam. Kétségtelen, hogy ez lenne életem legfontosabb műve, ha nem következett volna be a Művész Színház működésének vége. A bemutató megtörtént, de sajnos nem volt folytatás, a pénzügyi nehézségekkel küzdő független társulat helyét a Thália Színház vette át.

Az 1970-es évek elejétől kezdődően több mint tíz éven át Londonban, majd Bécsben tartózkodott. Mi motiválta őt arra, hogy elhagyja Magyarországot?

Bizonyos értelemben a "disszidálásom" gyávaságnak is felfogható. Azonban a gyávaság nem mindig jelenti a szégyent vagy a rosszat. Különben is, kezdetben nem volt szándékomban, hogy ott maradjak. Az események sodrása vitt el ebbe az irányba. Fiatal művész barátaimmal közösen megszerveztünk egy kiállítást Kölnben, és nagyon vágytam arra, hogy részt vegyek rajta. Mielőtt azonban megkaphattam volna az útlevelemet, behívtak egy megbeszélésre. Egy civil ruhás, alapvetően kedves férfi tájékoztatott arról, hogy pont olyan emberekre van szükségük, mint én, akiknek sok barátjuk és kapcsolataik vannak a követségnél. Próbáltam elhárítani a helyzetet, de ő nem hagyta magát, így kértem némi gondolkodási időt. Tudtam, hogy ha elutazom és visszatérek, akkor nem úszom meg a dolgot, és kényszeríteni fognak arra, hogy azt tegyem, amit elvárnak tőlem. A végső döntést nekem kellett meghoznom. Végül nem tértem haza.

Aztán 1982-ben, valami megváltozott. Miért is?

Sokan bátorságnak tekintették döntésemet, én viszont inkább naivnak éreztem magam. Nem gondoltam arra, hogy ennek következményei is lehetnek, és távollétem alatt sokan elítéltek, ami miatt büntetett előéletűnek számítottam. Amikor azonban Somogyi József, a Képzőművészeti Főiskola akkori rektora felajánlotta a tanári posztot, elhatároztam, hogy küzdeni fogok. Párhuzamosan ostromoltam a belügyminisztériumot azzal a kéréssel, hogy semmisítsék meg a büntetett előéletemet, hiszen szerettem volna elfogadni az ajánlatot. Sajnos mire a kérésem teljesült, Somogyi már elhunyt, és így elszalasztottam az álmaimat a főiskolai tanítással kapcsolatban.

- Ezért hozta létre 1987-ben az Óbudai Festőiskolát?

- Részben ezért, részben mert bizonyítani akartam, hogy milyen sok múlik azon, ha én tanítok. Mindennap bejártam az iskolába, de honoráriumot nem fogadtam el. A tanítás mellett kiállításokat szerveztem a tanítványaimnak, akikkel nyolc éven keresztül sikert sikerre halmoztunk. Az óbudai önkormányzat azonban ahelyett, hogy büszke lett volna az eredményeinkre, kiköltöztetett helyünkről, és fölajánlotta a ravatalozó romos épületét. Ez jelentette az Óbudai Festőiskola végét. A tanítástól az illetékesek elvették a kedvemet, nem folytattam tovább ezt a szélmalomharcot. Helyette Végvári Lajos professzor segítségével megalapítottam az Új Gresham-kört, az első kiállításunk 1997-ben volt az Árkád Galériában. Sajnos a gyors egymás után érő halálesetek következtében ez a próbálkozásom sem volt hosszú életű.

Bár a főiskolai tanári kinevezés végül nem valósult meg, úgy vélem, hogy a rendszerváltozás utáni szakmai elismerések valamiféle kárpótlást nyújtottak. A kiskereszt, a Príma díj, az érdemes művész cím, majd 2015-ben a Kossuth-díj mind-mind a pályafutásom fontos mérföldkövei lettek. Ennek ellenére felmerül a kérdés: maradt-e bennem hiányérzet ezzel kapcsolatban?

Természetesen, itt van egy egyedi verzió a szövegedből: - Igen! A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagságának elnyerése továbbra is elérhetetlen számomra. Emlékeim között él a 1965-ös Fiatal Művészek Klubjában tartott kiállításom ankétja, ahol dr. Végváry Lajos, a Magyar Képzőművészeti Főiskola neves művészettörténész tanára, különösen a fiatal szürrealisták kapcsán, akikkel én is azonosultam, így fogalmazott: "...szabad őket akár gúnyolni, megvetni, eltaszítani a húsosfazék mellől; még a legkisebbek is kárörömmel beléjük rúghatnak. Ezzel megpróbálják kompenzálni a természet igazságtalansága miatt érzett keserűségüket, mintha a sors különbséget tett volna a tehetségek között." Végváry professzor szavai ma is megállják a helyüket. Hiába soroltak a nevem mellé különféle elismeréseket, egyik sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az MMA rendes tagja lehessek. 2017-ben, Kerényi Imre támogatásával, jelentős ajánlások kíséretében kértem a felvételemet az akadémiára, de végül csak a köztestületi tagok közé fogadtak be. Évekig várakoztam türelemmel, mígnem 2020 nyarán Jankovics Marcellnek, az Akadémia alelnökének írtam, kérve, hogy segítsen törölni a nevemet a köztestületi tagok közül. Ő azt tanácsolta, "tartsak ki, megéri! Az Akadémiának is!" Három év elteltével, amikor még mindig nem találtak méltónak a rendes tagok közé, megsértődött önérzetem arra ösztönzött, hogy írjak egy levelet Vashegyi Györgynek, az MMA akkori elnökének. Míg Aczél Györggyel sok kérdésben nem értettünk egyet, ő mégis elismerte a művészi értékeimet, hiszen válaszolt levelemre és személyes találkozót is felajánlott. Ezzel szemben az Akadémiától egy árva válasz sem érkezett. Közben szégyellem, hogy most, amikor a világ, Európa és Magyarország súlyosabb problémákkal néz szembe, éppen a saját sérelmeimmel foglalkozom.

Milyen módon képzeli el Magyarország, valamint az egykori szabadságot szimbolizáló Európa jövőjét az Ön szemszögéből?

- Félek a jövőtől. A világ változását már csak tudomásul venni lehet, érteni nem. Eszembe jutnak Teller Ede szavai, akivel portréja festése közben jókat beszélgettünk. Tőle hallottam, hogy "a pesszimista nem más, mint egy jól informált optimista". Európa úgy, ahogy van, nem több, mint egy fikció, ahol különböző népek, különböző kultúrák, hitek és nyelvek élnek. Muszlimok tömegei lepték el városait, akik gyűlölik a civilizációnkat, a keresztényeket és a zsidókat, tele vannak irigységgel és dühös indulattal. Eközben itthon a Fidesz Orbán Viktor miniszterelnök irányításával kirajzolta Magyarország helyét a térképen, hiszen az ő zsenialitása nélkül, ennyi ellenséggel körülvéve, már régen nem volnánk rajta. Éppen ezért állok most értetlenül azok előtt, akik nem látják be, hogy az Orbán-kormány jelenti számunkra az egyedüli biztonságot. Most az összefogásnak van itt az ideje, nagyon kell vigyáznunk miniszterelnökünkre. Ő az a politikus, akihez fogható nincs még egy a világon! Mindeközben persze nagyon örülök is, hogy volt olyan galéria, amely felajánlotta, hogy méltó módon megszervezi a kilencvenedik születésnapom jubileumi ünnepségét. Nem számítottam rá, de dr. Havasi Bertalan helyettes államtitkár úr a kiállításmegnyitón továbbította nekem Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi jókívánságait, és mindenki előtt fel is olvasta őket. Ez bearanyozta a napot, a kis galéria hirtelen nagyra nőtt. Kilencvenévesen illik vagy nem, de elérzékenyültem. Úgyhogy köszönöm, jól vagyok!