Ha valóban a kontinens gazdasági rendszerének utolsó leheleteit éljük, akkor reméljük, hogy ez a folyamat még hosszú ideig elhúzódik.

Napjainkban gyakran hallani az európai gazdaság nehézségeiről, amelyek szinte mindenhol a csapból folynak. A kontinens teljesítményét folyamatosan összehasonlítják az Egyesült Államokéval, sőt, még Kínához képest is alulmaradónak tűnik. Rövid távon valóban nem rózsás a helyzet: a GDP már két éve stagnál, miközben az amerikai gazdaság dinamikusan növekszik. Azonban a szakértők várakozásai szerint ez az európai lassulás csupán átmeneti jelenség, és a körülmények ismeretében nem meglepő. Az USA-hoz képest érzékelt lemaradás egy része ráadásul illúziónak tekinthető; bár valóban jelentős a különbség a két gazdaság méretében, Európa a lakosság számára lényeges fejlettségi mutatókban egyre inkább felzárkózik. Ha pedig az amerikai növekedés ütemére hivatkozunk, érdemes észben tartanunk, hogy az Egyesült Államok milyen költségeket vállalt a gyorsabb növekedés érdekében.

Napjainkban szinte trenddé vált Európa gazdaságának temetése. Ha csak rápillantunk a kontinens gazdasági helyzetéről szóló cikkekre, azonnal szembetűnnek a drámai megfogalmazások és figyelemfelkeltő szalagcímek. Ezeket olvasva könnyen azt hihetjük, hogy Európa a gazdasági kilátások terén a legrosszabb helyzetben van. A közvélekedés ilyen irányú eltorzulása pedig nem meglepő, hiszen ez magyarázza a kedvezőtlen üzleti és lakossági hangulatmutatók alakulását is.

Magyarországon különösen fontossá vált a közvetlen környezetünk állapotának alakulása, hiszen a magyar gazdaság részben a külső tényezők miatt nem tud talpra állni (ezzel gyakorlatilag beleilleszkedve egy tágabb európai gyengélkedésbe). Az európai gazdaság problémáiról mi is gyakran beszámolunk: kontinensünk két éve stagnál, érdemi növekedést utoljára 2022 második negyedévében tudott felmutatni.

A stagnálás szó felett ne ugorjunk át: nem arról van szó ugyanis, hogy tartós recesszióba került a kontinens, mindössze a növekedés tűnt el Európából két évre. Értelmezés kérdése, hogy a 40 éve nem látott inflációs sokk, az energiaárak drasztikus megugrása (a 2021-ben kezdődő energiaválság előtti időszakhoz képest 2-3-szoros áron veszi most Európa a gázt), a megugró kamatok mellett mennyire tekinthető rossznak a kétéves stagnálás.

Az európai helyzet nem nevezhető ideálisnak, de tragédiának sem.

Valószínűleg a közvélemény sokkal kedvezőbben ítélné meg Európa helyzetét, ha a ciklikus kihívások más nagy gazdaságokat is hasonlóan érintenének. Azonban Európa érthetően az Egyesült Államokhoz viszonyítja magát, és az amerikai gazdaság sokkal ellenállóbbnak mutatkozott a válságok idején. Míg az európai gazdaság stagnálásra kényszerült, az amerikai GDP meglepően dinamikusan, tartósan 2% feletti növekedést mutatott, emlékeztetve a válságmentes időszakok teljesítményére.

Ez a ciklikus elválás az európai és amerikai gazdasági teljesítmény között egybeesik egy jelentős strukturális változással is. Európa a válságok előtti időszakban (2015-2019) folyamatosan alacsonyabb egyensúlyi növekedést mutatott, mint az Egyesült Államok, amelynek gazdasága méretileg jelentősen megelőzte Európát. Ez a jelenség kulcsszerepet játszik az európai önértékelés szempontjából:

A 2008-as válság előtt az Európai Unió büszkélkedhetett a világ legnagyobb gazdaságával. Azonban 2023-ra, piaci árakon mérve, az EU bruttó hazai terméke már csupán az Egyesült Államok GDP-jének 70%-át sem érte el.

Az alábbi grafikon az eurózóna piaci árakon mért GDP-jét ábrázolja, összevetve az Egyesült Államok teljesítményével. Megfigyelhető, hogy a kilencvenes években az európai valutaövezet teljesítménye még versenyképes volt az amerikai gazdasággal, ám mára jelentős lemaradást mutat. (A cikk további részében az összehasonlítás az eurózónára fog fókuszálni, nem pedig az Európai Unió egészére.)

A nominális GDP-vel kapcsolatos lemaradás azt jelzi, hogy Európa globális súlya, különösen Ázsia gyors fejlődése mellett, jelentősen csökkent. Az Egyesült Államok továbbra is dominál a nemzetközi porondon, ami nyilvánvalóan sérti a régió történelmi nagyhatalmainak önérzetét. Ennek következményei az európai biztonságra nézve is aggasztóak, így a GDP-lemaradást pusztán a pesszimizmus forrásaként is értelmezhetjük. A megoldás kulcsa a gyorsabb gazdasági növekedés lenne, azonban a strukturálisan gyenge európai növekedési ütem jelentős aggodalomra ad okot. Ugyanakkor a helyzet bonyolultabb, mint hogy egy egyszerű 1%-pontos növekedési eltéréssel orvosolni lehessen.

A viszonylag gyenge strukturális növekedés mellett a termelékenység az európai lemaradás egyik központi kritikájaként merül fel. Ez a mutató, amely különböző módszertanokkal mérhető és nehezen megragadható, nem nyújt világos képet. Oblath Gábor közgazdász figyelmeztetett arra, hogy bizonyos megközelítések alkalmazásával az Európa és az Egyesült Államok közötti munkatermelékenységbeli különbségek csökkenthetők. A helyzet az, hogy míg konstans vásárlóerő-paritáson (PPP) vizsgálva az USA előnye a termelékenység terén növekszik, addig a folyó PPP-n számítva ez a különbség csökken. Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy az európai K+F kiadások aránya a magas hozzáadott értékű szektorokban jelentősen elmarad az amerikai szinttől, ami végső soron eltéréseket okoz a teljes tényezőtermelékenységben.

De visszatérve a növekedésre, az abban látott lemaradás önmagában kedvezőtlen fejlemény, de csak önmagában: kontextusában vizsgálva, feltárva a növekedésben látott lemaradás okait tulajdonképpen kijelenthető, hogy

Az Európával kapcsolatos borongós jövőképek nem feltétlenül állják meg a helyüket.

A gazdasági elemzések középpontjában a GDP-növekedés áll, ami teljesen indokolt, de ez a fókusz néha torzíthatja a teljes képet. Amikor gyenge növekedési adatokat látunk, a felületes megfigyelők könnyen elhamarkodott következtetéseket vonhatnak le egy-egy gazdaság jövőjéről. Ugyanakkor, bár az amerikai gazdaság valóban erősebb GDP-növekedést prezentál, fontos figyelembe venni a mögöttes tényezőket is, amelyek a számok mögött rejlenek.

Mégsem állíthatjuk, hogy teljes mértékben lemaradtunk az Egyesült Államoktól, hiszen a fejlődés terén folyamatosan közelítünk hozzájuk. A trendek azt mutatják, hogy egyre inkább felzárkózunk az amerikai színvonalhoz.

Ebben az utóbbi években látszott némi elakadás, ami Európa - várhatóan átmeneti - lassulásának köszönhető, miközben az USA az elmúlt években ellenálló maradt. Ám a GDP-növekedésben látott különbségek nem értelmezhetők annak okai nélkül: az USA növekedésbeli előnyét nagyrészt ugyanis nem a munkatermelékenység gyorsabb növekedése, hanem a népességrobbanás okozhatja. Az amerikai népesség gyorsabb növekedése viszont nem jelent meg a legfontosabb fejlettségi mutatóban, a PPP-n mért egy főre jutó GDP-ben: ahogy Amerika népesebbé vált, gazdasága is nagyobb lett Európához képest - de (egy főre jutó GDP-ben számolva) nem lett fejlettebb. Ez egyben felvet egy kényelmetlen kérdést is:

Azon az áron is óhajtjuk elérni a 0,5-1%-ponttal magasabb növekedést, ha ehhez sokkal nyitottabb bevándorláspolitikára lenne szükség?

A népesség növekedése különösen jelentős lökést kapott az Egyesült Államokban Joe Biden elnöksége alatt, amikor a bevándorlás mértéke a korábbi évekhez képest drámaian megnőtt. Ez a tendencia éppen azokban az időszakokban mutatkozott meg kedvező tényezőként az amerikai gazdaság fejlődésében, amikor más ciklikus hatások, mint például az infláció és a kamatok, lassítani próbálták a növekedést. A Federal Reserve 2023 novemberében külön figyelmet szentelt ennek a jelenségnek, jelezve, hogy a demográfiai változások kulcsszerepet játszanak a gazdasági dinamizmus fenntartásában.

A népesség növekedésének amerikai előnye az utóbbi években nem tükröződött teljes mértékben a foglalkoztatottsági trendekben. Az Egyesült Államokban valóban gyorsabb bővülést tapasztalhattunk, azonban a foglalkoztatottak összlétszáma nem emelkedett olyan ütemben, mint ahogyan azt a népesség növekedése indokolta volna az eurózóna viszonylatában. Mindezek ellenére a munkaerőpiac bővülése az amerikai GDP növekedését sokkal inkább támogatta, mint ahogyan ez Európában megfigyelhető.

A vizsgált időszakban a foglalkoztatottsági ráta nagyobb mértékben nőtt Európában, mint az Egyesült Államokban: ne feledjük, mindez abban az időszakban történt, amikor Európa növekedése belassult az amerikaihoz képest.

A GDP/főben (amely nem jövedelmi mutató, de a jövedelmi viszonyokat erősen meghatározza) és a foglalkoztatottságban látott európai felzárkózásból pedig az következik, hogy a növekedésben látott különbségek nem jelennek meg a lakosság szintjén, Európa jóléti lemaradása egy olyan toposz, aminek nincs valóságalapja. A lemaradás ettől még kétségkívül létező jelenség, de az a gazdaság méretéből következő geopolitikai súlyban nyilvánul meg, nem az európai állampolgárok jólétének romlásában.

Lépjünk egy lépést hátra az amerikai és európai gazdasági helyzetek összehasonlításából, és vizsgáljuk meg, miért nem elegendő csupán a növekedés dinamikájának különbségeit elemezni a gazdasági összkép megértéséhez. A gazdaság számára elérhető legoptimálisabb, egészséges növekedési ütem, más néven potenciális növekedés, szorosan összefügg a gazdasági alapelvekkel és struktúrákkal. Nem mondható ki egyértelműen, hogy a makrogazdasági helyzet kedvezőbb egy olyan országban, ahol a növekedés 2%-ponttal meghaladja egy lassabban fejlődő országét; ehhez figyelembe kell venni a növekedés forrását is. A gyenge európai növekedés megértéséhez két lényeges kiegészítést érdemes tenni:

A növekedés kulcsfontosságú tényezője a gazdaság fejlettsége, és ebben a tekintetben Európa kiemelkedő pozíciót foglal el.

Az eurózóna az Egyesült Államok után a világ második legfejlettebb gazdasági térsége, megelőzve Japánt, és jelentős távolságra a sorban következő országoktól, mint Kína, Oroszország, Brazília és India. Ezek a gazdaságok, úgy tűnik, nem érnek fel Európa szintjéhez, legalábbis a közeljövőben, hacsak nem következik be valamilyen drámai esemény, ami a globális gazdaságot alapjaiban rengeti meg. A gazdasági fejlődés mértéke szoros kapcsolatban áll a fejlettségi szinttel: minél kevésbé fejlett egy ország gazdasága, annál nagyobb növekedési potenciálra képes, csupán azért, mert elkezdi alkalmazni a fejlettebb országokban már régóta használt technológiákat. Ez a folyamat a munkaerő termelékenységének növekedéséhez vezet, ahogy a munkaerő a mezőgazdaságból az iparba, majd onnan a szolgáltatások területére áramlik. Ezen kívül a munkaerő növekedése is hozzájárulhat, amely a munkaerőpiac bővülésével és a fejlődő országokra jellemző népességrobbanással (demográfiai osztalék) magyarázható. Ezzel szemben a magasan fejlett gazdaságok, mint amilyen az eurózóna, általában új technológiák kifejlesztésével és a hatékonyság fokozásával tudják növelni a bruttó hazai terméküket, különösen akkor, ha a népességük nem bővül, és a munkanélküliség alacsony szinten stagnál.

Ezért egyáltalán nem indokolt, hogy az európai növekedési mutatókat Kínára hivatkozva magyarázzuk: azon a fejlettségi szinten, ahol Európa jelenleg tart, a Kínában tapasztalt 4,5-5%-os egyensúlyi növekedés elérése elképzelhetetlen. Ráadásul, ha még a viszonylag fejletlen Indiát is megnézzük, ott a potenciális növekedés 6,5-7% között mozog. E különböző régiók gyorsabb fejlődése csupán annak a következménye, hogy igyekeznek felzárkózni a fejlettebb nyugati országokhoz. Mégis, a különbségek óriásiak: Kínában a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP csupán a 39%-át képviseli az eurózóna átlagának.

Az igazán kirívóan jó teljesítményt az USA tudja felmutatni, hiszen az amerikai gazdaság magasabb fejlettség mellett tud az európainál nagyobb növekedést elérni, és ez egyáltalán nem jellemző helyzet. Ám itt fel kell tenni a kérdést, hogy tényleg Európa teljesít rosszul, vagy épp az USA növekedése tekinthető rendkívülinek. Alighanem utóbbi, fent be is mutattuk, miért: az amerikai növekedéstöbblet egyik fontos forrása a fejlett országokra nem jellemző népességnövekedés lehet. Ha az USA-ban az európaihoz hasonló demográfiai folyamatok mennének végbe (vagy fordítva), alighanem a növekedési különbözet is kisebb volna. Erre lehet következtetni abból, hogy az egy főre jutó teljesítményben látott amerikai előny nem nőtt az évek alatt. És ezen a ponton kell beszélni arról, hogy a fejlettségbeli előnyt nem eredményező amerikai növekedési többletnek milyen társadalmi-gazdasági költségei vannak.

Az amerikai lakosok a magasabb növekedésért a társadalmi viszonyok gyorsabb változásával (bevándorlás) fizetnek, amely a fent bemutatottak szerint csak a nagyobb globális súlyban fizetődik ki számukra, a relatív jövedelmi mutatók javulásában nem. Eközben a magasabb amerikai növekedésnek további ára is van, amit Európa eddig nem volt hajlandó kifizetni. Az egyik legfontosabb tényező, amivel árnyalni kell Amerika növekedésbeli előnyét, hogy

Ez a jelenség a relatív egyensúlyi mutatók számottevő romlása közepette következett be.

Az eurózónában mind a koronavírus-válság előtti években, mind az utóbbi pár évben a költségvetési hiány trendszerű mérséklődése volt jellemző, míg az Egyesült Államokban ezzel szemben felborult az egyensúly, és a GDP-arányos költségvetési hiány historikusan is magasnak tekinthető (a háború és recesszió nélküli évekhez mérve példa nélküli). Ezen a téren a kilátásokban is van különbség: az eurózónában a várakozások szerint javulni fog a költségvetési egyensúly a következő években, míg az USA-ban tartósan magas hiányra számíthatunk.

Ebből az következik, hogy az államadósság alakulása is különböző irányokat vehet, és érdekes módon a vizsgált időszak alatt éppen egy európai előny figyelhető meg: míg a kétezres években az eladósodás jelentette a nagyobb kihívást az óceán túloldalán, mára az államadósság inkább az Egyesült Államokat érinti súlyosabban, mint Európát. Ahogy a költségvetési hiány esetében is, itt is eltérő trendek várhatóak a közeljövőben.

Az adósság kérdése kapcsán érdemes hangsúlyozni, hogy bár az amerikai államadósság trendje fenntarthatatlannak tűnik – ahogy Jerome Powell, a Fed elnöke is utalt erre egy idei ülés során –, az Egyesült Államok tudatosan folytatja költekezését. Ennek hátterében az áll, hogy a dollárban denominált adósság iránt mindig is lesz kereslet, mivel a dollár a legdominánsabb globális tartalék- és kereskedelmi deviza. Ugyanakkor a GDP-hez viszonyított 120%-ot meghaladó adósságszint komoly kihívás elé állítja az államot, hiszen a költségvetés egyre nagyobb hányadát képezik az adósságszolgálati kiadások. Továbbá, a növekvő eladósodottság fokozza a költségvetési helyzet sebezhetőségét a kamatlábak esetleges emelkedésével szemben.

Korábban már érintettük a relatív jóléti helyzet kérdését, és nem mehetünk el szó nélkül azok mellett az európai jóléti vívmányok mellett sem, amelyek nehezen mérhetőek ugyan, de annál inkább kézzelfoghatóak. Ezek a tényezők jelentősen árnyalják az Egyesült Államok és Európa közötti fejlettségi különbségeket. Noha hazánk, Magyarország nem éppen a szociális piacgazdaság ideális példája, mégis gyakran meglepődünk az amerikai állampolgárok magányos harcán a mindennapi életben. Ha Nyugat- vagy Észak-Európából nézzük a helyzetet, a kontraszt még drámaibbá válik. Az amerikai lakosság ugyanis nem részesül olyan közszolgáltatásokban, amelyek Európában szinte magától értetődőnek számítanak. Például a hosszú távú munkanélküli segély (amely Magyarország esetében nem feltétlenül jellemző), a széleskörű állami egészségbiztosítás, az államilag garantált szabadnapok, a rövidebb munkaidő, valamint a fejlett tömegközlekedési rendszerek mind olyan aspektusok, amelyek a közszolgáltatások színvonalát tükrözik, és amelyek Európában a jólét alapköveit képezik.

A nagyobb állam persze kicsit hátránya is Európának, hiszen nem csak könnyen hozzáférhető alapszolgáltatásokat jelent, hanem magasabb adókat és sok esetben veszteséget is.

Az Egyesült Államok és az eurózóna közötti fejlettségi különbségek számos gazdasági és jogi tényezőre vezethetők vissza. Az amerikai munkaerőpiac rugalmasabb, amely lehetővé teszi a gyors alkalmazkodást a piaci igényekhez, míg az európai országokban sokszor túlságosan szigorú munkaügyi törvények uralkodnak, amelyek a munkavállalókat védik, de ezzel együtt a munkaerőpiac rugalmasságát is csökkentik. Ezen kívül az eurózónában gyakran tapasztalható, hogy a vállalkozásokra nehezedő adó- és szabályozási terhek nem kedveznek az innovációknak és a növekedésnek. A bürokrácia sok esetben lassú és nehezen navigálható, ami megnehezíti a vállalkozások számára a piaci lehetőségek kiaknázását. A kockázati tőkefinanszírozás is alulfejlett, ami akadályozza a startupok és új vállalkozások elindulását, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a kockázati tőke sokkal könnyebben hozzáférhető. Végezetül, a közös piac előnyei ellenére az európai tagállamok közötti gazdasági tagoltság továbbra is jelentős problémát jelent, ami megnehezíti a belső kereskedelem bővülését és a versenyképesség növelését. Mindezek a tényezők hozzájárulnak ahhoz, hogy az eurózóna gazdasági fejlődése gyakran elmarad az Egyesült Államokétól, különösen a nagyobb gazdaságok, mint Franciaország, Olaszország és Németország esetében, ahol a strukturális problémák különösen élesek.

A belső struktúra önmagában is jelentős akadályokat állít a gyorsabb fejlődés elé. Az innovatív beruházások révén a méretgazdaságosság előnyeit kihasználva sokkal egyszerűbb lenne egy nagy és homogén piacon megvalósítani az ötleteket, mint a kisebb európai gazdaságok esetében. Sajnos a mélyebb tőkepiaci és gazdasági unióra politikai okok miatt rövid távon nincs remény. Mielőtt azonban a közös európai gazdaság, sőt, egy közös fiskális politika megvalósításáról álmodoznánk, már az is jelentős növekedési potenciált hordozna, ha az alacsonyan lógó gyümölcsöket leszednénk – például a munkaerőpiacok rugalmasabbá tételével.

Végeredményben viszont ha azt akarjuk, hogy fejlettségbeli lemaradásunk gyorsabban csökkenjen az USA-hoz képest, miközben Európa geopolitikai eljelentéktelenedését is meg akarjuk állítani, akkor ahhoz a hatékonyabb állam - egységesebb piac - vállalkozókész szemlélet szentháromsága adná a megoldást.