Kádár János leleplezte az észak-koreai vezető sötét titkát.
A második világháború vége, és a trianoni állapotok visszaállítása után még élt a remény egy demokratikus köztársaság létrejöttére. Azonban a megszálló szovjetek egyértelművé tették, hogy ha már Ausztriát nem sikerült megszerezniük, akkor Magyarország lesz az egyik határállamuk, mintegy lehetséges majdani ütközőzónaként a nyugattal. Szerencsére hazánk sosem vált kifejezetten háborús tereppé a hidegháború hosszú, gondterhes és sötét időszaka alatt. Azonban az 50-es évektől az emberek rájöttek arra, hogy a külső irányítás, Moszkva parancsszava épen ugyanaz az elnyomás, mint amit oly sokan elszenvedtek egykor a békés monarchia előtti években, csak Bécstől.
A hazafias szellemű szocialisták, élükön Nagy Imrével és későbbi mártírtársaival, elvesztették hűségüket a Szovjetunió iránt, és már nem hittek a szovjet típusú szocializmus elterjedésében. Az 1956-os forradalom után őket elsöpörték, sokan börtönbe kerültek, míg mások az akasztófa árnyékában végezték. Csak néhányan úszták meg annyival, hogy a karhatalom szabadon hagyta őket. Más nézeteket vallókat megtörtek, kisemmiztek, vagy a nem létező "kasztrendszer" aljára taszítottak. Kádár János, elárulva egykori kollégáit és politikai szövetségeseit, megkapta a lehetőséget, hogy rendet teremt és kiépítse a totális diktatúrát, mindenben Moszkva utasításait követve.
A Kádár-rendszer nem véletlenül kapott olyan álságos és kedves jelzőket, mint a "legvidámabb barakk" vagy a "gulyáskommunizmus." Ezek a kifejezések sokszor ironikus háttérrel bírnak, hiszen a valóság gyakran ellentmondott a látszatnak. Azonban a nyolcvanas évekre már egyre inkább felsejlettek a rendszer törékeny alapjai; az emberek szeme fokozatosan kezdett kinyílni, és a társadalom feszültségei egyre inkább a felszínre kerültek. A Szovjetunió, a nagyhatalom, amelynek árnyéka alatt éltünk, már nem volt a régi: egy megbízhatatlan óriás, amelynek saját hazugságai is egyre inkább elkerülték a figyelmét, nemhogy a csatlós államait tudta volna becsapni.
