Jelenleg kinek a sorsa érdemel különös együttérzést?

Megint valami hátrányos helyzetű csoportot kell sajnálni? - kérdezi egy barátom, amikor a KIX című dokumentumfilmet ajánlom neki. A cinizmusa félig komoly, vagy tán egészen az, de ha utóbbi, az is érthető. Mindannyiunkat minden irányból mindenféle elvárásokkal nyomasztanak, és a megfelelési kényszerek egyike, hogy jóembernek kell lennünk, vagy legalább annak látszanunk. Amúgy az én lelkesedésem is mérsékelt. De itt most nem is csak magáról a filmről szeretnék írni.

A KIX valóban egy különleges dokumentumfilm. A kritikusok már minden szépet elmondtak róla, szinte egytől egyig figyelemreméltó alkotásnak tartják, és nagyrészt osztom a véleményüket. Ilyenkor szokás leírni a "fontos" szót, de nem akarok már az elején fontoskodni. November óta látható a mozikban, ezért megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy spoilerezzek. Mikulán Dávid és Révész Bálint tizenkét éven át rögzítette a Budapest kilencedik kerületében, a Ferencvárosban élő vagány utcagyerekek és családtagjaik mindennapjait. Mikulán a diplomamunkájához forgatta az első videókat, Révész pedig látta az ezekből készült installációt, és betársult mellé. Az egyik kisfiú, Sanyi organikusan vált főszereplővé.

Egy ideig nem történik semmi különös, a srácok gördeszkáznak, fociznak, fára másznak, verekednek, kisebb-nagyobb csínytevésekkel szórakoztatják magukat a Boráros tér és a Bakáts tér környékén. Sanyi két testvérével, a szüleivel és nagymamájával él egy lepusztult, 28 négyzetméteres lakásban. A filmesek is majdnem családtaggá válnak, mindenhova elkísérik a gyerekeket, segítenek a lakás felújításában, közben megjelenik a családsegítő szolgálat, a gyámügy, és egy híradórészletben láthatjuk magát a miniszterelnököt is. Utóbbi már a megrázó fordulat után történik.

2019 januárjában ugyanis az akkor tizenöt éves Sanyi és két barátja a Ráday utcai kollégium közelében felgyújtott egy matracot, aminek tragikus következményei lettek. Amellett, hogy a kollégiumot le kellett bontani, és az épületből meg a mellette lévő társasházból száznegyven embernek kellett kimenekülnie, a tűzben életét vesztette egy negyvenhét éves férfi. Az elsőrendű vádlottat négy év próbaidőre felfüggesztett négyéves fogházbüntetésre, a másod- és harmadrendűt közmunkára ítélték.

A KIX egyik legemlékezetesebb mondata Sanyi barátja szájából hangzik el: "Azért csináljuk, mert nem akarunk felnőni." E mondat mögött azonban egy felnőtté vált Sanyit ismerjük meg, aki komoly párkapcsolatban él, és felelősséget vállal a döntéseiért. A film végén viszont visszatér a gyermeki ártatlanság, bemutatva azt a kisfiút, akiből bármi lehetett volna, ha más körülmények közé születik. Ez a pillanat egyedülállóan hatásos, talán meg is bocsátható. A film mesterien ábrázolja a nagyvárosi szegénység mindennapjait, bemutatva a boldog pillanatokat és a reménytelenséget, miközben érzékelteti a gyerekek és anyjuk közötti bonyolult, mégis szeretetteljes köteléket.

Miért is érzem mértéktelennek a lelkesedésem? Talán azért, mert a filmvetítések során sokan elmerülnek a történetben, véleményt formálnak, írásaikban dicsérik a művet, majd néhány hét elteltével már alig emlékeznek rá. A barátaink, akik ajánlották a filmet, elmondták, kinek kellene a szimpátiánkat kifejezni, mi pedig meg is tettük, de ennyi volt. Mindez annak tükrében különösen furcsa, hogy ezek a „fontos” filmek, amelyek mögött komoly munka és szenvedély áll, nemhogy a figyelem felét sem kapják, még csak meg sem közelítik Majka legújabb slágerének népszerűségét. Tudom, hogy ez a világ rendje, de muszáj volt megosztanom a gondolataimat. Aztán ott van az a döbbenet a szegénység láttán – „Hogy élhetnek így az emberek?” – ami sokakat megragad. De ha igazán empatikus akarok lenni, talán még a rácsodálkozókkal is képes vagyok azonosulni.

Tizenvalahány évvel ezelőtt egy Dohány utcai gangos házban laktam egy aprócska garzonban. Észrevettem, hogy néhány szomszédom naponta többször is elindul a folyosó végére, majd néhány perc múlva visszatér. Ekkor jöttem rá, hogy nem minden lakásnak van saját vécéje; a házban egy közös mosdót használnak. Emlékszem, egyszer egy szomszéd kopogtatott, hogy aprópénzt kérjen tőlem, mert fröccsöt szeretett volna venni. Volt hova hazaérnie, de pénze alig, hogy megéljen. Később velem is megesett, hogy a bankszámlámon csak annyi pénz volt, hogy egy kisebb bevásárlást fedezni tudjak.

Az emberek hajlamosak megjegyezni azokat a különleges pillanatokat, amikor a megszokott világukon kívüli jelenségekkel találkoznak. Kisvárosi gyerekkoromból nekem is megmaradtak ezek az emlékek, különösen az első alkalom, amikor közelről láttam egy cigányt vagy fekete embert. A családom nem tartozott az elithez, de a szegénységtől is távol éltünk. Egy különösen éles emlék élt bennem a fiatal felnőttkoromból: ott álltam egy automatánál, és a lakbérért küzdöttem, amit egy nálam tehetősebb embernek kellett átadnom, hogy bérelhessek tőle egy szobát. Ekkor észrevétlenül léptem át egy földön fekvő hajléktalan mellett, aki éppen a másik hajléktalan kabátzsebéből húzott ki egy üveg vodkát. Az ellentmondásos képsorok mindmáig belém ivódtak, és rávilágítanak a társadalmi különbségekre, amelyek körülvesznek minket.

Megmaradt bennem a saját közönyömnek az a pillanata, amikor kisétáltam egy lány elé a Nyugatiba, és amikor elszörnyedve nézte, hogy egy részeg faszi és egy részeg nő egymást üti és rúgja, én csak megvontam a vállamat: errefelé ez mindennapos. És persze elraktározódnak azok az alkalmak is, amikor egy-egy nyugati nagyvárosban körülnézek, és nem látok magam körül fehér embert. Először furcsa volt, és nem az előítéleteim miatt: egyszerűen nem multikultiban nőttem fel. Aki pedig nyitott szemmel jár, egy idő után semmin nem lepődik meg. Laktam olyan ferencvárosi albérletben is, ahol az egyik szomszédban egy ismert színésznő élt az ismert sportoló férjével, egy emelettel felettünk pedig munkásszálló volt.

Arról sem hallottam amúgy senkit vitatkozni a KIX kapcsán, hogy kizárólag Sanyival kell-e együtt éreznünk, vagy a tűzvész áldozatának családjával is. Emlékszik még valaki arra a vácszentlászlói gazdára, aki megmérgezte a saját borát, mert megelégelte, hogy állandóan lopnak tőle? A történelem tele van olyan bűnösökkel, akik áldozatok is egyben. Vagy ott van a BKK-rendészet ügye: szívem szerint én sem tiltanám meg a hajléktalanoknak, hogy felszálljanak a villamosra, de nem vagyok álszent: én is bosszankodtam már az orrfacsaró bűz miatt. First world problem, tudom. Vannak viszont olyan járatok, ahol az a legkisebb baj, hogy valaki maga alá szarik: a gödöllői HÉV-en történő zaklatások, rablások, késelések elszenvedői nem feltétlenül sorolhatók a felső középosztályba. Erről ugyanolyan kellemetlen beszélni, mint az abortuszról vagy az eutanáziáról.

A KIX előtt nem sokkal, körülbelül fél évvel, Boross Martin és Szántó Fanni szatírája, a "Nyersanyag" látott napvilágot. Ez a mű a rendszerszintű problémák és mély válságok megoldásának nehézségeit boncolgatja, mellyel sokan szembesülhetnek életük során. A történet három fiatal filmes – Tamás, Hanna és Krisztián (akiket Dér Zsolt, Mészáros Blanka és Baki Dániel alakítanak) – kalandjait követi, akik a képzeletbeli Pusztaszomaj községbe utaznak, hogy közösségépítő foglalkozásokat tartsanak. Ám hamarosan felfedezik, hogy a polgármester, Gáspár (Pál András) uzsorásként uralja a falu életét, és az ő hatalmát senki sem kérdőjelezi meg. Ahogy a fiatalok elkezdik feltárni a falu sötét titkait, az eredeti terveik háttérbe szorulnak. A Gáspárral kapcsolatos ügyek napvilágra kerülése végül nemcsak a közösség életét változtatja meg, hanem a rendőrség figyelmét is felkelti, így véget vetve a helyi "kiskirály" uralmának, és sokak számára reményt adva a változásra.

Ez a történet teljes egészében fikció, de a benne felvetett problémák a valóságban is élesek. A polgármester, aki valójában bűnözői életet él, nem csupán zsarnokoskodik, hanem a falusiak egy részének megélhetését és lakhatását is biztosítja; a közösség élete, úgy tűnik, az ő kezében összpontosul. A három budapesti fiatal – különösen a szenvedélyes Tamás – valóban az igazságérzet és a jószándék vezérli őket. Ugyanakkor, miközben romba döntik ezt a felháborítóan igazságtalan rendszert, nem rendelkeznek világos vízióval arról, hogy mit is szeretnének helyette, és ki vagy mi fogja működtetni az új rendet. Gáspár, a falu korábbi vezetője, az üvegházában gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatta a helyieket – köztük gyerekeket is –, majd miután elbocsátották a pozíciójából, az üvegház üresen állt. Tamásék előtt számtalan lehetőség nyílik meg, de a falusiak többsége nem mondhatja el ugyanezt magáról; ők ragadtak a helyzetükben, a kilátásaik korlátozottak. A konfliktus nem csupán a hatalom megszerzéséről szól, hanem a közösség jövőjéről is, amelynek alakítóivá válhatnak, ha megtalálják a helyes utat.

A Partizán kerekasztal-beszélgetése Gulyás Márton vezetésével igazán tanulságos élményt nyújtott a film kapcsán, amelyen Hadházy Ákos, Juhász Péter, Molnár Áron és Törley Katalin vettek részt. Gulyás, mint moderátor, világosan érzi a film által felvetett komplex dilemmákat, míg a politikai aktivisták nézőpontja sokszor eltérő. Juhász például kifejezi nemtetszését azokkal szemben, akik a gyermekeikre hivatkozva vonakodnak részt venni egy ügyben, hangsúlyozva, hogy ő is szülő, és nem érezheti magát felmentettnek. Molnár megosztja a közönséggel azt a fájdalmát, hogy néha a saját vágyai a változásra erősebbek, mint a rászorulók elköteleződése, és javasolja, hogy akinek lelkileg megterhelő a küzdelem, az keressen fel pszichológust. Hadházy egy érdekes példával illusztrálja, hogy a munkájukat elveszítők gyakran új lehetőségekre lelnek. Ha Pusztaszomaj lakói hallhatták volna a diskurzust, valószínűleg megköszönték volna az empátiát és a tanácsokat, amelyek segíthetik őket a nehézségeikben. Törley Katalin viszont felhívja a figyelmet arra, hogy nem mindig a távoli, "nagy fehér ember" az, aki tudja, mi a legjobb a közösség számára.

A legmulatságosabb részlet, amit meg kell említenem: Hadházy képviselő úr előállt azzal a frappáns elmélettel, hogy ha az alkotók vastagabb pénztárcával dolgozhattak volna, akkor talán egy vidámabb befejezésre is futotta volna az energiájukból. Tehát a boldog zárás elmaradása mögött nem más áll, mint a pénzhiány... Képzeljétek, a lóvé a boldogság kulcsa!

Szintén a KIX kapcsán jut eszembe a Népszínház TV, Böcskei Dávid és Sélley Márton YouTube-csatornája. Hasonló világot mutatnak be, csak nagyon máshogy. Ezt nem úgy ajánlják neked a barátaid, hogy meg kell nézned, engem szíven ütött, nagyon fontos üzenete van, hanem hogy tényleg nem ismered a Népszínház TV-t, hahaha, tök jó, nézz majd bele! A helyszín a pár évtizede még sokkal rosszabb hírű nyolcadik kerület egyik ütőere, a Népszínház utca, ami azért is izgalmas, mert földrajzi értelemben közel van a Bulinegyedhez meg a Palotanegyedhez, más tekintetben viszont nem is lehetne tőle távolabb. Már az is misztikussá teszi, hogy a házak számozása a páros oldalon négyessel, a páratlanon hetessel kezdődik, vagyis tulajdonképpen nincs eleje.

Az alkotók a legkreatívabb módon közelítik meg a világot: az úgynevezett „utca embere” kérdésein keresztül nyernek betekintést. Ez a műfaj különösen gazdag, hiszen a riporterek előbb-utóbb rábukkannak valami igazán elgondolkodtatóra, viccesre, szomorúra, vagy éppen dühítőre. Józsefváros ezen szegmense egyre inkább vonzóvá válik az egyetemisták és a tehetős fiatal felnőttek számára, sokan kifejezetten itt keresnek lakhatási lehetőségeket, albérleteket. De a vidék nem mentes a kihívásoktól sem: munkanélküliek, hajléktalanok, romák, valamint egyre növekvő számban afrikai, ázsiai és közel-keleti bevándorlók is itt élnek. Noha a Népszínház, ami egykor a környék jelképének számított, már rég eltűnt, az utca ma is színházként funkcionál, ahol minden férfi és nő színész, aki saját történetével járul hozzá a város vibráló életéhez.

Böcskei és Sélley már régóta készítenek különleges videókat, amelyek a lomtalanítás világába kalauzolnak minket, valamint egy álnév alatt futó nyomozósorozatot is jegyeznek, amely az Összeomlás a Népszínház utcában című trash-klasszikusra épül. Emellett saját, álszakértőjük is van, aki minden epizódban új karaktert ölt magára, miközben más-más témákat boncolgat. A járókelők véleményét faggatják a régen itt élt zsidóságról, a romák identitásáról, és arról, hogy vajon milyen szavakat használnak egymásra, vagy éppen hisznek-e Istenben, sőt, hogy mit is jelent nekik az élet. Az interjúk során egyértelmű, hogy nem az érzékenyítés a céljuk; nem akarnak belemerülni az alkoholista rokkantnyugdíjasok vagy a fogatlan cigányok nyomorúságába. Csupán egy kis ízelítőt adnak abból, ami őket magukat érdekli. A nézők vállára nem nehezedik semmiféle elvárás: nem kell sajnálkoznunk, és nem várják el tőlünk, hogy hirtelen felpattanva megmentsük őket. Nincs mellékelve használati utasítás sem. Miközben ezeket a videókat nézem, a bennem lévő részvét nem csökken a KIX nézése közben tapasztaltakhoz képest, sőt, ha valaki szomorú zenével fűszerezné ezeket a képsorokat, nem éreznék több szomorúságot, mint amennyi már így is ott van.

Tanulságok ide vagy oda, semmiképpen sem szeretném visszatartani senkit attól, hogy felfedezze a KIX világát, elmerüljön a Nyersanyag mélységeiben, vagy megnézze a Népszínház TV izgalmas riportjait. Ne hagyd ki a korábbi évek filmes remekműveit sem, mint a Kilakoltatás, a Larry, vagy a Háromezer számozott darab! És ha már olvasásra adod a fejed, Tar Sándor, Barnás Ferenc, Borbély Szilárd, Juhász Tibor és Sopotnik Zoltán műveit mindenképpen érdemes kézbe venni. De miért ne csapnál le egy balkáni zenei estére a Zsírban, vagy miért ne sétálnál be egy éjjel-nappali boltba a Nyócker szívében? Nem állítom, hogy mindez kötelező, és azt sem ígérhetem, hogy mindent meg fog változtatni az életedben. Viszont egy biztos: az unalomnak nyoma sem lesz.

A szerző közéleti író és szerkesztő.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szoros együttműködés eredményeként került felfelületünkre. Ha tetszett, és szeretné megosztani, hozzászólni hozzá, vagy még több hasonló érdekes írást felfedezni, látogassa meg partnerünket, az ÖT weboldalát!