Nem Dreyfus kapitány, hanem Walsin-Esterhazy volt az, aki a francia hazaáruló címét viselte.
A végső fordulatot Walsin-Esterhazy egyik tiszttársának megtörése hozta el, aki az igazi árulóra vallott, mielőtt öngyilkosságot követett el.
"Ez az affaire nem az igazság harca csupán, mint azt a Dreyfus-pártiak vélik; nem is egy nemzet megtorló igazságszolgáltatása, mint a francia zsidógyűlölő "nacionalisták" hirdetik; még csak nem is "bagatell", mint a közönyösök nem csekély tábora szokta unalmasan megjegyezni. Nem a Dreyfus személye körül folyik ez a vég nélküli harc. (...) Óhajtjuk az igazak győzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok hazájában is győzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre! Bízunk a történelem csalhatatlanságában, az eszme győzelmében. Dreyfus megszabadul, s az ő megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak... Ez az affaire jelentősége" - írta a még csak 21 éves Ady Endre 1899-ben, a Debreczen hírlapírójaként a 19. század végének legnagyobb, újabb és újabb fordulatokat hozó közéleti botrányáról, a Franciaországot kettészakító Dreyfus-ügyről, amelyre legutóbb Roman Polanski irányította rá a figyelmet a Tiszt és kém című 2019-es filmjével.
Az 1870-1871-es francia-porosz háború során III. Napóleon császársága drámai és megalázó vereséget szenvedett el, amelynek következményeként nemcsak a monarchia bukása, hanem a válságtermékként megjelenő párizsi kommün is színre lépett. Émile Zola Az összeomlás című 1892-es naturalista regényében kíméletlenül elemezte ezt az időszakot, feltárva a társadalmi és politikai feszültségeket. A háború következtében Franciaországtól elszakított Elzász-Lotaringia területéről a zsidó származású textilgyáros Dreyfus család Párizsba költözött. Közvetlenül e nemzeti és családi trauma idején, tizenegy éves korában találkozott a fiatal Alfred Dreyfus (1859-1935) a felnőtté válás kihívásaival. Ő először műszaki tanulmányokat folytatott, majd a katonai pályát választotta, és tüzértisztnek tanult.
1891-ben felvették a Saint-Cyr-i katonai akadémiára, ahol a nemzetet érő kudarcok hatására egyre erősödő bűnbakkereső antiszemitizmus (1886-ban jelent meg Édouard Drumont Zsidó Franciaország című műve) ellenére kitüntetéssel végzett 1893-ban. Vezérkari tisztnek nevezték ki, egyedüli zsidóként akkoriban, így amikor 1894-ben kipattant egy árulási ügy, nem volt kérdés, hogy a soviniszta-revansista katonai vezetésben azonnal a "hazátlan" zsidóra gyanakodnak.
1894 őszén a párizsi német követség takarítónője, akit hírszerzési célokkal bíztak meg, egy figyelemre méltó bizonyítékot talált a kukában. Ez a bizonyíték arra utalt, hogy a francia vezérkar titkos információkat osztott meg a német katonai attaséval a legújabb francia tűzfegyver fejlesztéseivel kapcsolatban. A helyzet különösen érdekes volt, mivel Dreyfus, a zsidó származású tüzér, került a célkeresztbe. Noha a szemetesből előkerült, híres "bordereau" kézírása eltért Dreyfusétól, a hatóságok mégis úgy vélték, hogy ez csupán a ravaszságát bizonyítja, és a vádak továbbra is őt sújtották.
Az 1894. december 19-én kezdődött perben esélye sem volt védekezni, a koncepciós eljárás végén, december 22-én el is ítélték, katonai rangjától megfosztották és a világ végére, a dél-amerikai Ördög-szigeti fegyenctelepre száműzték. Ott pusztult volna a megalázott és megnyomorított szerencsétlen, ha 1896-ban a francia hírszerzés új vezetője, Georges Picquart nem kezd nyomozni egy újabb árulási ügyben, amelyről csakhamar kiderült, hogy nem másik, hanem ugyanaz.
Ferdinand Walsin-Esterhazy, a magyar származású férfi, akinek kézírása döbbenetes hasonlóságot mutatott a Dreyfus-ügy hírhedt árulójáéval, komoly fordulatot hozott a történetben. Picquart, aki a nyomozást irányította, elhatározta, hogy újra megnyitja az ügyet, ám ennek súlyos következményei lettek: Walsin-Esterhazy gyorsan felmentésben részesült, míg Picquart, aki a lelkiismerete szavára hallgatott, háttérbe szorult. Ekkor érkezett a színtérre Émile Zola, a kor kiemelkedő írója, aki a George Clemenceau által szerkesztett L'Aurore című lap 1898. január 13-i számában megjelent J'Accuse!... (Vádolom!) című cikkével forradalmi lépést tett. Ezzel nemcsak a Dreyfus-ügyet tette a közélet középpontjába, hanem megteremtette a modern értelemben vett "értelmiségi" alakját is, aki bátran kiáll fontos társadalmi ügyek mellett.
A francia jobboldal számára nem volt szívderítő látvány, amikor könyveit köztereken megsemmisítették, és az írót a hadsereg és az igazságszolgáltatás rágalmaival sújtva elítélték. A büntetés elől Londonba menekült, ahol próbálta elkerülni a következményeket. Hősies kiállása a Dreyfus-ügyben olyan hatással volt, hogy 1937-ben Hollywoodban filmet készítettek róla "Zola élete" címmel, amelyet Oscar-díjjal jutalmaztak. A film különös jelentőséggel bírt, hiszen a korabeli antiszemita nemzetiszocializmus előretörése új fényt vetett a történetre.
Az újabb fordulatot Walsin-Esterhazy egyik tiszttársának megtörése hozta el, aki az igazi árulóra vallott, mielőtt öngyilkosságot követett el. Ezért 1899-ben újabb perújrafelvétel történt, melynek végén a meghurcolt kapitány büntetését "csak" 10 évre enyhítették. Az ítélet ekkor már nemcsak a francia, de a nemzetközi közvéleményt is felháborította. Ekkor írt Ady is a botrányról, amelyről Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar is tudósított. Dreyfust 1899. szeptember 16-án felmentették, de a rangját csak 1906-ban kapta vissza - abban az évben, amikor a mellé álló Georges Clemenceau először miniszterelnök lehetett.
