Nemes Jeles László megfogalmazása szerint nem helyes végérvényesen bezárkózni a traumák világába. Fontos, hogy az ember nyitva tartsa a lehetőséget a gyógyulásra és a fejlődésre, hiszen a múlt fájdalmai nem határozhatják meg a jövőnket. A sebeket érdemes
Haragszik a családjára, amiért rábízták a nagy tragédiák súlyát, ugyanakkor értékeli is ezt a feladatot. "Valakinek beszélnie kell ezekről a történelmi és személyes tragédiákról" – osztja meg gondolatait Nemes Jeles László, aki Árva című filmjében saját nagyanyja és apja történeteiből merítkezik. Lapunknak adott interjújában az Oscar-díjas rendező kifejtette, miért fókuszál jelenleg a múlt háborúira, mikor érkezik el az idő, amikor saját gyermekét is megismerteti a holokauszt borzalmaival, és miért nem tudta megtalálni a helyét Hollywood világában.
Az 1957-es év bonyolultsága és ellentmondásai mélyen megjelennek az irodalomban, és különösen Ottlik Géza "Iskola a határon" című művében. Az év nyara, amely a forradalom utáni nehézségek árnyékában bontakozik ki, olyan feszültségeket hordoz, amelyekre az elbeszélő érzékeny megfigyeléssel reflektál. Az idézett részlet, amely a strandoló tömegről beszél, egyfajta kollektív vágyat tükröz, hogy a nehézségeket és a szorongásokat egyfajta udvariassággal, felszínes jóakarattal próbáljuk leplezni. Az "Árvában" az 1957-es év bonyolultságát és a társadalmi feszültségeket szerettem volna mélyebben feltárni. Az elhúzódó utóhatások, a politikai légkör, és a mindennapi élet kiszolgáltatottsága mind-mind olyan tényezők, amelyek formálják az egyén identitását és érzelmi világát. Az árvák és a kitaszítottak sorsa különösen hangsúlyos, hiszen ők a társadalom peremére szorultak, akiknek a hangját sokszor nem hallják meg. Azt akartam megmutatni, hogy az 1957-es év nem csupán a politikai eseményekről szól, hanem a személyes drámákról, a belső küzdelmekről, és arról, hogyan próbálnak az emberek eligibilis módon kapcsolatokat építeni egymással ebben a feszültsékkel teli környezetben. Az emberi kapcsolatok árnyaltak, tele ellentmondásokkal, és ezek a kapcsolatok éppen a nehézségek közepette válnak igazán próbatétellé.
A filmet nem akartam túlzsúfolni, inkább azt a világot igyekeztem megragadni, ahogyan a főszereplőnk, egy kisfiú szemén keresztül megjelenik. Az alapélmény számomra az volt, hogy egyedül áll a város közepén, ami mélyen kifejezi a film szellemiségét. 1956-ot én a második világháború utáni zűrzavar következményeként értelmezem, ahol a mélyben feszülő ellentétek és a múlt árnyai folyamatosan mozgásban vannak. Mit tapasztalunk mindebből, amikor az elnyomás sötét felhői körülvesznek minket? A célom az volt, hogy bemutassam az elnyomó rendszer logikáját, és hogy milyen mély nyomokat hagyhat a gyermeki lélekben az elnyomás élménye.
Már éppen hogy nem szerepel a filmben az 1957. május 1-i felvonulás, amelyen - fél évvel a forradalom leverése után - több százezer ember ünnepli Kádár Jánost. Ez a jelenet egyfajta történelmi párhuzamot von: egy egész társadalom választotta a múlt elfeledését a túlélés érdekében, hasonlóan ahhoz, ahogy egy évtizeddel korábban a megmaradt magyar zsidók is úgy döntöttek, hogy lezárják a múltjukat, hogy élhessenek az új valóságban. Te a Kádár-rendszer végén gyermekkorodat élted. Milyen érzések és gondolatok fogalmazódtak meg benned az ezekből az ellentmondásokból és alkukból, amelyek a családod életét is befolyásolták?
Hat-hétéves koromban már találkoztam ezekkel a hatásokkal. Az akkori kor és a történelmünk jelentős eseményei mély nyomot hagytak a gyerekkoromon.
A szüleim és a nagyanyám örökségeként kaptam meg a nagy tragédiák fájdalmának nyomait. Ezeket a sebeket magaménak éreztem, mintha az életem szövetébe szőtték volna őket, és a vállamon hordozva továbbadtam őket az időben.
Nem éreztél haragot velük szemben emiatt?
Haraggal töltenek el az események, ugyanakkor úgy érzem, hogy van értelmük is. Ezek a tragédiák nem maradhatnak néma csendben; valakinek ki kell mondania őket. Számomra ez egyfajta küldetés, amelyet magamra vállalok.
