Valószínű, hogy egy kultikus alkotásra bukkantunk, bár az előtér meglehetősen zavarba ejtő.

Negyven év elteltével Francis Ford Coppola végre visszakapta a pénzét.

Nesztinger Szilárd filmje, a "Csókoljál meg, Kiscsillag!" a hazai zeneik élet egyik legmeghatározóbb együttesének húszéves történetét idézi fel. A Puskin moziban zajló vetítés során a közönséget gyakori nevetések törik meg, hiszen a film tele van szellemes poénokkal. Amikor végül elérkezik a stáblista bemutatásának ideje, a nézőtér robban ki a tapsviharból, amely nem akar csendesedni.

Két héttel ezelőtt interjút készítettünk Lovasi Andrással, a Kiscsillag zenekar egyik vezető alakjával. Már akkor is éreztük, hogy a zenekar történetét feldolgozó film április 30-án debütáló premierje a Puskin moziban igazi szenzációt fog okozni.

Valóban, izgalmas volt a hangulat. Már háromnegyed órával a vetítés előtt alig lehetett levegőt venni a Kossuth Lajos utcai artmozi lobbyjában; a tömeg szinte már a falak közé szorult. A hátsó traktusban található kocsma is megtelt élettel, ahol mi is összegyűltünk. Ott beszélgettünk Nagy-Golyán Nikolettával, a film producerével és forgatókönyvírójával, akit több mint huszonöt éve ismerek a Rátgéber-brigád köreiből. Az elmúlt negyedszázad pécsi eseményeinek szinte mindegyikében részt vett, vagy legalábbis jól ismeri azokat, és minden történet mögött ott áll a szívós munka és a szenvedély, amelyet a filmkészítés iránt érez.

Ő volt az, aki groupie-ként vagy fanatikus szimpatizánsként - persze most kapcsolok, hogy mindkettő nagyjából ugyanazt jelenti - mindenhová követte Lovasiékat, és ha már ez így történt, akkor tavaly november-december környékén elhatározta, gründol egy filmet a bandáról.

Az újságíró helyzete nem éppen egyszerű, amikor a 92 perces filmet kell értékelnie. Mivel ő maga is a Kiscsillag zenekar elkötelezett rajongója, az érzelmi kötődése mindent felerősít. Gyerekei is felnőttek a zenekar első és második albumának ikonikus dalaira, mint például az "Állnak a férfiaktól", az "Olajoshordó", a "Sirály" vagy a "Menetszél". Nem meglepő, hogy a dörgő tapsok, a megigézett nézők tekintete, valamint a vetítőteremben felcsendülő önfeledt kiáltások és sikolyok hatása alá kerül.

Egy rajongónak a tízes skálán a film értékelése simán tizenegyes! Teljesen biztos vagyok benne, hogy azok, akikkel együtt élveztük a mozit, legalább egyszer, de inkább kétszer újra belevetik magukat a történetbe. Ráadásul nem meglepő, ha lesznek olyanok is, akik május harmadikán, szombaton a balassagyarmati második vetítésre is elzarándokolnak, hogy újra átélhessék a varázslatos élményt.

A "Csókoljál meg, Kiscsillag!" egyszerűen egy igazi mestermű, amely tökéletesen képes elvarázsolni mindazokat, akik rajonganak Lovasiéért, Lecsóért és a zenekarért. A film kilencvenkét perce alatt betekintést nyerünk Lovasi sebezhető emberi oldalába, ahol a jellegzetes, egyéni énekhangja - amit bátran nevezhetünk nyávogásnak, de egy zseniális formában - megnyitja a magánéletének legmélyebb titkait. Szóba kerül házassága, valamint a rockzene aktuális válsága, miközben Lecsó, azaz Leskovics Gábor, aki kicsit késve érkezett a színpadra, szintén megosztja saját gondolatait. Ez a film nem csupán egy zenei dokumentum, hanem egy érzelmekkel teli utazás is, amely valóban elgondolkodtatja a nézőt.

Miközben a színpadon pörög, a nevetések sorozata szinte magától tör elő a közönségből, hiszen minden egyes szava egy újabb vicc, ami garantáltan mosolyt csal az arcokra.

Rendben, kezdjük el, anélkül, hogy bármit is elárulnánk a tartalomról. Ugyan egy dokumentumfilm esetében nehezen beszélhetünk spoilerekről, hiszen nem egy krimivel van dolgunk, de helyenként mégiscsak feszültséget hordoz magában, ami izgalmas élményt nyújt.

A film kerettörténete egy különleges pillanatra fókuszál: Lovasi András tavaly decemberben Orfűn, a Fishing on Orfű fesztivál elhagyatott téli színhelyén halászlé készítésére készül. Az első jelenetben Lovasi egy háromnegyed kilós pontyot készít elő az étkezéshez, ahogy a hal fejét eltávolítja, és megjegyzi, hogy a fejet is bele fogja főzni a levesbe. Az akció kicsit bizarr, ahogy a halfejet a testétől elválasztja, de nem mehetünk el szó nélkül a Kiscsillag zenéjének ismerős, naturalista vonásai mellett, amelyek emlékeztetnek bennünket arra, hogy a művészet néha a nyers valóságot tükrözi.

Aztán hirtelen felbukkan a színen, vagy inkább a vásznon Rátgéber László. Az Orfűi-tó partján, a tél fagyos ölelésében, egy igazi gyerekcsináló sapkában, Lovasi és Lecsó oldalán. A pécsi női kosárcsapat igazi punk mestere, ahogy csak ő tudja, elkezdi magasztalni Lovasit:

Szerencsére esélytelen volt, hogy Bob Dylan vagy Jimi Hendrix elrontsa Bandi ízlését...

Ez az a varázslatos pillanat, amikor a Puskin nagytermét megtöltötte az első, fergeteges nevetés hulláma.

Ettől a ponttól kezdve felpörög a film: sorra érkeznek az újabb koncertek és lemezek, betekintést nyerünk a próbák világába. Rátgéber ismételten felbukkan, megosztja gondolatait, miközben a „Russian in the School” és a „Fishing on Orfű” zeneszámok robbanásszerűen terjednek. Az utóbbi a 2008-as album címadó dala, és a szövegét is Rátgéber jegyzi. (A „Russian in the School” zenéjét is ő komponálta, de hát, mit is mondhatnék, nem éppen egy „Imagine” kaliberű darab...)

Megérkezik Tövisházi Ambrus, a banda producere, aki nem csupán a háttérben tevékenykedik, hanem hangszerelői tehetségét is megcsillogtatja. Amikor új számok születnek, gyakran beleszól az arrangementekbe – vagy ahogy itthon mondjuk, az aranzsmannokba. Mindig pontosan tudja, mit kell kiemelni, így nélkülözhetetlen része a csapatnak. Az ő szakszerű hozzájárulása sokszor megkoronázza a zenéinket.

A tagok folyamatos változása során végül megszületett a mai zenekari felállás: Lovasi, Leskovics, Bajkai Ferenc a dobok mögött, Hajba Imre a basszusgitáron, valamint Szesztay Dávid, aki a billentyűknél, gitáron és énekkel is hozzájárul a zenei élményhez.

Ahogy a halászlé is felforr, úgy a történet is elérkezik a végéhez. Az ízletes leves gőze betölti a levegőt, és mindenki leül, hogy élvezze a fogást. A filmvászonra lassan felkúszik a végefőcím, a nézők pedig egyetértően tapsolnak, megünnepelve a közös élményt.

kicsit más színt. Kábultan, de izgatottan emeljük fel a fejünket a székekből, szemünket dörzsölve próbálunk tisztábban látni. A Kiscsillag zenekar dallamai újra életre keltik fiatal felnőttkorunk emlékeit, és úgy érezzük, mintha csak most éltük volna át azokat a felejthetetlen pillanatokat. Most viszont megpróbálunk kilépni a rajongói burokból, és saját szavainkkal, érzéseinkkel gazdagítani a filmet, hogy még inkább életre keljen a zene varázsa.