A magyar oktatási rendszerben a változás jelei alig észlelhetők, és úgy tűnik, hogy csupán vesztesek születnek a folyamat során.
Itt a nyár, a nagy szabadságok ideje. Május végén beérkeztek a statisztikai adatok a felelős hivatalokba, elkezdték annak összesítését és publikálását. Sokakat érinthet érzékenyen, hogy az oktatási terek környékéről ilyenkor is aggasztó számok jönnek. Mint lapunk is megírta, összesen 1275 panasz érkezett az Oktatási Jogok Biztosának Hivatalához tavaly, az ügyek többsége (957) a köznevelés területéről futott be. A felsőoktatás területéről 134, a szakképzésből 86 panasszal keresték meg a hivatalt, továbbá 98 egyéb beadványt is regisztráltak - derült ki Aáry-Tamás Lajos oktatási ombudsman beszámolójából.
Sokkolhatja az olvasót, mennyi zaklatás, molesztálás, abúzus, szexuális visszaélés miatt folytattak idén vizsgálatot közoktatásban és szabadidős, szervezett tevékenységek során is. Tanár, edző, kollégiumi nevelő, egyházi személy került vád alá, de a cikkek azt is kiemelik, ezek az ügyek még csak vizsgálati szakaszban vannak, ítélet majd a messze távoli jövőben lesz. A statisztika azt mutatja, hogy egyre több ilyen ügy kerül nyilvánosságra, ami azt jelenti, az áldozatok közül mind többen mernek segítséget kérni. Ahogy a társadalomban egyre erősebb a meggyőződés, hogy a bántalmazás "nem oké", a hatalommal visszaélés bűncselekmény, és egy tekintélyszemély sem tehet meg bármit, úgy lesznek egyre korábbiak a jelzések. Ezzel együtt több személy, hivatal vállalja fel, hogy lépéseket tesz a jogsértés megszüntetésére, legyen az akár intézményvezető, fenntartó vagy a rendőrség. Az eltussolás, a "nálunk minden rendben van" szemlélete, az intézményi összezárás még mindig nehezíti a feltárást, de a számok növekedése mégis azt mutatja, nem lehet elsimítani a történteket.
Két évtized lappangás
Ez a téma rendkívül lényeges, hiszen a szakmai tapasztalatok alapján az elrejtett traumák gyakran csak két évtized elteltével kerülnek napvilágra. Ezen idő alatt azonban a trauma a sértett személy lelkében rejtőzködik, fokozatosan mérgezve életét, betegségekhez, depresszióhoz és viselkedési eltérésekhez vezetve. Az eltitkolt fájdalom így potenciális áldozattá formálja az embert, akinek a belső világában a seb még mindig nyitva áll.
Amikor egy gyerek elleni támadás megtörténik, legyen az akármilyen súlyú, az áldozatnak nincsenek rá szavai, hogy elmondja, mi történt vele. Mivel a támadója szinte kizárólag általa ismert referenciaszemély, így az alá-fölé rendeltségi viszony és az érzelmi kötődés miatt ambivalens érzések, ebből fakadóan önvád kapcsolódik a traumához.
Amikor egy gyermek vagy fiatal megpróbálja megosztani a vele történt borzalmakat, gyakran találkozik kétkedéssel, sőt, néha még lebeszélés is vár rá. Ez a helyzet rendkívül súlyos következményekkel járhat: a fiatalok megsebzett lélekkel, romba dőlt önértékeléssel és torz testképpel maradhatnak magukra. A molesztált fiúknál különösen előfordulhat, hogy elbizonytalanodnak saját szexuális identitásukban, holott korábban nem tapasztaltak vonzalmat a saját nemük iránt. Nem ritka, hogy a tapasztalt trauma következtében ők maguk bántalmazókká válnak. A lányok esetében is hasonló reakciók figyelhetők meg: egyesek agresszív viselkedéssel reagálnak, míg mások mélyen elfojtják a történteket. Az emlékek újra felszínre törhetnek, különösen, ha az agresszor újra megjelenik. Ilyenkor a környezet, a család és a közösség felelőssége kiemelkedő. Az a nemrégiben napvilágot látott hír, amely szerint egy karateoktatót, aki korábban bántalmazott, eljárás elé nem állítottak, mert az áldozat panaszát elévülés miatt figyelmen kívül hagyták, különösen szomorú. Még ha a törvény szerint az ügy elévült is, az áldozatnak szüksége van arra, hogy hangot adjon traumájának, és hogy komolyan vegyék őt. Fontos lenne, hogy a hivatalok és a bűnüldöző szervek képesek legyenek megkülönböztetni az árulkodást a bántalmazásról való beszámolástól, észleljék a mögöttes okokat, valamint megértsék, miért merül fel a történet csak most. Az áldozatok hangja nem csupán jogi, hanem emberi szempontból is megérdemli a figyelmet és a támogatást.
Az oktatási biztoshoz közel 1300 panasz érkezett, melyek közül sokan iskolai bántalmazásokkal összefüggésben fordultak hozzá.
Az oktatási biztosi hivatal tavalyi vizsgálatainak eredményei a sajtóban statisztikai összegzés formájában jelentek meg, és rávilágítottak a köznevelési, szakoktatási, valamint felsőoktatási területeken érkezett panaszok sokszínűségére. Különösen aggasztó, hogy a gyermekek ellen elkövetett tanári agresszió továbbra is jelentős problémát jelent. Ez a jelenség arra figyelmeztet, hogy a minősítések és ellenőrzések ellenére sok pedagógus továbbra is elutasító, megfélemlítő vagy hatalmaskodó attitűdöket mutat a diákokkal szemben. A panaszokban megjelenő kompetenciák hiánya éppen azoknak a készségeknek a deficitjét tükrözi, amelyekre a tanári pályán való előrehaladáskor különösen figyelni kellett volna. Egy másik oldalon azonban olyan esetek is előfordultak, amikor a diákok lépték túl a jó ízlés határait, és ekkor a szülők léptek közbe, hogy igazságot szolgáltassanak gyermekeiknek a tanárokkal szemben. Különösen aggasztó, ha a szülők kritikátlanul elfogadják gyermekeik verzióját, és a tények ismerete nélkül próbálnak vádaskodni a pedagógusok ellen. Ez a hozzáállás azt mutatja, hogy a társadalom kimerült az oktatási problémák ördögi körében, és már csak legyint arra, hogy ismét felmerülnek a gondok az óvodákban, iskolákban, szakképzési intézményekben és a felsőoktatásban. A szakemberhiány, az intézmények összevonása, megszüntetése vagy átszervezése mind-mind a tünetei ennek a fáradtságnak. Az innováció vagy a válságkezelés már szinte lényegtelen, a lényeg, hogy a gyerekek napközben valahol el legyenek helyezve, és a szülők ne kelljen a panaszokkal foglalkozniuk.
Elveszett a figyelem, hogy a tanár, a szülő és a gyerek célja valójában egybeesik: mindannyiuk érdeke végső soron az ország jövője is. A gazdasági fejlődés kulcsa a jól képzett emberi erőforrás, ahogy azt a történelem számos példája is tanúsítja.
A folyamat sikeréhez elengedhetetlen az együttműködés, azonban ez nem valósulhat meg, ha a kormányzat, amelynek az irányítást kellene biztosítania, nem áll a kezdeményezés mellé. Amennyiben olyan jogszabályokat alkot, amelyek csökkentik az egyének és intézmények önállóságát, korlátozzák a szakmai mozgásteret, forrásokat vonnak el, és végső soron felkészítik a talajt az intézmények megszüntetéséhez, akkor a közös munkára irányuló erőfeszítések súlyosan veszélybe kerülnek.
Az ismerős mintázatok olyan struktúrák, amelyek rendszeresen megjelennek az életünkben, és segítenek eligibilisíteni a tapasztalatainkat. Ezek a mintázatok lehetnek viselkedési formák, érzelmi reakciók vagy akár a környezetünkben fellelhető események, amelyek révén könnyebben navigálhatunk a mindennapok tengerében. Az ilyen minták felismerése lehetővé teszi számunkra, hogy előre jelezzük a helyzeteket, és hatékonyabban reagáljunk rájuk, így biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá válik az életünk.
A pozitív változások jelei sajnos nem mutatkoznak. Különösen szembetűnő ez a középkorúak és az idősebb generációk számára, akik már láttak hasonlót a múltban. Volt idő, amikor az ország központi irányítás alatt állt, és azt hittük, hogy ez a korszak végleg a múlté. Most azonban mintha a régi világ köszöntene vissza. A hatalom gyakorlása attól függ, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak, és hogy ki ismer kit. Az, hogy valakit felelősségre vonnak-e egy vétkéért, sokszor azon múlik, hogy milyen befolyásos ismeretségekkel rendelkezik, vagy éppen az üti meg a bokáját, aki ezt a problémát fel meri vetni. A gyanakvás és a bizalmatlanság uralja a légkört, még azok között is, akiknek érdeke lenne az együttműködés.
Ameddig ez nem változik, és ki nem alakul egy konszenzuson alapuló jogbiztonság, csak egyre több frusztrált tanár lesz az intézményekben, egyre problémásabb gyerekek érkeznek egyre ziláltabb családokból, miközben egyre kilátástalanabb a tanulási utak során elérni azt a vágyott célt, amire az iskolarendszerből kikerülő fiatalnak az életkezdéshez szüksége van.
A rendszer végső soron csupán veszteseket generál, ahelyett, hogy kihasználna olyan vívmányokat, melyeket már a múltban megteremtettek. Pár évvel ezelőtt még léteztek tanulócsoportok, amelyek a vidéki iskolák elnéptelenedésének problémájára kínálhattak volna megoldást. Azok a fiatalok, akik egy adott földrajzi területen élnek, együtt tanulhatnának, hiszen a megfelelő módszertan és informatikai háttér már adott volt. A pályaelhagyó tanárok visszacsábítása érdekében szükség lenne egy kiszámítható bértáblára, előmeneteli rendszerre és szakmai autonómiára. Az intézményfenntartó központok szerepét is újra kellene gondolni: elsősorban arra lettek tervezve, hogy támogassák azokat a településeket, amelyek nem tudják anyagilag fenntartani iskoláikat. Az igazgatóknak vissza kellene adni a hatáskörüket, hogy helyi szinten tudjanak döntéseket hozni. Ők azok, akik közvetlenül látják, mely pedagógusok nem végzik jól a munkájukat, mely gyerekeknek van szükségük plusz segítségre, és milyen szakemberek bevonására van szükség. A szülői szervezetek közvetlen kapcsolatban állnának a döntéshozókkal, így a jogsértések gyorsabb kivizsgálása is megvalósulhatna. A miniszteri biztos részéről gyakoriak a tetszetős ígéretek a szülők, óvodák és iskolák közötti kapcsolatok javításáról, és vannak ötletek is. Valószínűleg jövő ilyenkorra statisztikai adatok is rendelkezésre állnak majd. Az igazi kérdés azonban az, hogy ezek az adatok mit tükröznek valójában, és milyen tényezőket takarnak el.
Amennyiben valaki támogatásra lenne szüksége...
Neveléstudományi szakértőnk, aki pedagógusként és áldozatsegítéssel foglalkozó íróként is tevékenykedik, szívesen áll rendelkezésére. Elérheti őt a [email protected] e-mail címen.
