Fenyegető tendenciák bukkantak fel a banki szektorban - Vajon ez lesz a következő pénzügyi krízis kiváltó oka?
A szintetikus kockázatátruházási megállapodások, angol rövidítéssel SRT-k olyan pénzügyi instrumentumok, amelyek segítségével a bankok hitelportfóliójuk kockázatainak egy részét átruházhatják a piaci befektetőkre. A szigorodó tőkekövetelmények miatt a bankoknak több tőkét kell tartaniuk eszközeik mögött, az SRT-k viszont lehetővé teszik számukra a kockázatok mérséklését és a tőke felszabadítását, így utóbbit más üzleti területekre csoportosíthatják át. Nem minden alap nélkül emlékezteti ez az embert a 2008-as pénzügyi válsághoz vezető, félrecsúszott értékpapírosítási gyakorlatra: a Nemzetközi Valutaalap jelentése, majd a Financial Times cikke is foglalkozott azzal nemrég, milyen pénzügy stabilitási kockázatokat generálhat ez az - amúgy kockázatmérséklésre kitalált - megoldás.
A világ legnagyobb eszközkezelője, a BlackRock legutóbbi, tavaly márciusi jelentése rávilágít, hogy a szintetikus kockázatátruházás egyre inkább népszerűvé válik az európai bankok körében. Noha a korábbi Draghi-jelentés az európai értékpapírosítási piac alulfejlettségéről panaszkodott, az SRT-k alkalmazása terén Európa kiemelkedő szereplőnek számít. Az IMF becslése szerint a globális piac körülbelül kétharmadát az európai bankok adják, és a brit Barclays, a spanyol Santander, a francia BNP Paribas, a német Deutsche Bank, valamint az olasz Intesa Sanpaolo dominálják ezt a szegmenst.
Az Egyesült Államokban tavaly kezdett igazán elterjedni az SRT-k (Speciális Részvények és Tartalékok) használata, miután a Federal Reserve 2023 őszén tisztázta a szabályozási kereteket, és ezzel zöld utat nyitott a piac számára. A Pimco elemzése szerint az amerikai pénzintézetek 2025 végére akár vezető szerepet is betölthetnek ezen a területen, különösen a tőkehiánnyal küzdő regionális bankok várhatóan aktívan részt vesznek a folyamatban. Ugyanakkor a jövőbeni fejlemények nagymértékben függenek attól, hogy a demokratikus kormányzat tervei szerint szigorúbb tőkekövetelmények lépnek-e életbe az elkövetkező években. A Donald Trumphoz közel álló leendő felügyeleti vezetők viszont inkább a szabályok enyhítését vagy eltörlését ígérik. Érdemes megjegyezni, hogy Nagy-Britannia nemrégiben egy évvel elhalasztotta a bázeli tőkeszigor bevezetését, ami tovább bonyolítja a nemzetközi helyzetet.
Az utóbbi években az SRT-k piaca látványos, kétszámjegyű éves növekedést tapasztalt mind a tranzakciók számát, mind pedig a volumet illetően. Az érintett eszközök összértéke 2016 óta már meghaladta az 1100 milliárd dollárt, ami jól tükrözi a szektor dinamikus fejlődését és a befektetők iránti fokozott érdeklődést.
Innovatív pénzügyi eszközként az SRT lehetővé teszi a bankok számára, hogy hitelportfóliójuk kockázatainak egy részét intézményi befektetőknek adják el úgy, hogy az érintet eszközök nem kerülnek ki a mérlegükből, csak azok kockázata és vele együtt a tőkeigénye.
A bankok elsősorban olyan tőkeigényes üzleti szegmensekben alkalmazzák az SRT-ket, amelyek kulcsszerepet játszanak az ügyfélkapcsolatokban és a mindennapi banki működésben. Ezekben a területeken a hagyományos szabályozói tőke hasznosítása nem mindig bizonyul hatékonynak. Az eszközportfólió rendkívül sokszínű lehet, magában foglalva a nagyvállalati és kis- és középvállalkozói hiteleket, valamint a lakáscélú jelzáloghiteleket és autófinanszírozási lehetőségeket.
Nagy különbség sok más "kockázat-kiszervező" megoldáshoz képest, hogy a kockázatot átvállaló intézményi befektetőnek általában a "biztosítási összeget" vagyis kitettséget egy letétkezelőnél be kell befizetnie, ugyanakkor terjed az a gyakorlat, amelyben nagyobb és erősebb partnerek (például egy biztosítótársaság) ilyen fedezet nélküli üzletet is köthetnek.
A legtöbb SRT 3-7 év közötti futamidővel rendelkezik. Az ügyletek során a bank meghatároz egy eszközállományt a mérlegében, és az SRT-k kibocsátával védelmet vásárol annak első 5-15%-ára. Ha veszteséget szenved el az érintett eszközökön, azokat a kötvényvásárlók viselik. Cserébe a befektetők rendszeres kifizetéseket kapnak a banktól a változó kamatozású kötvényeikre, általában fix kamatfelárral a Secured Overnight Financing Rate (SOFR) felett.
A Secured Overnight Financing Rate (SOFR) az amerikai dollár alapú pénzpiacok legújabb referencia-kamatlába, amelyet az Egyesült Államok Federal Reserve vezetett be a LIBOR helyettesítésére. A SOFR az amerikai állampapírokra alapozott egynapos (overnight) repo ügyletek tényleges tranzakciós adatai alapján kerül meghatározásra, ami miatt sokkal megbízhatóbb és átláthatóbb, mint a LIBOR, amely a piaci becslésekre támaszkodott. Mivel a SOFR nagy mennyiségű, alacsony kockázatú ügyletekből ered, stabil alapot biztosít a kötvények, hitelszerződések és derivatívák árazásához. Ez a kamatláb piaci alapú és napi szinten frissül, széleskörűen alkalmazzák, különösen az amerikai dollárban denominált tranzakciók során. Ennek következtében a SOFR a pénzpiacok megbízható referenciaértékévé vált, amely hozzájárul a kamatlábak biztonságosabb és átláthatóbb meghatározásához. Az európai pénzügyi rendszerben a korábbi EONIA-t felváltó €STR a megfelelője.
Összességében a befektetők számára általában 10-15%-os hozamot jelent ez a konstrukció, amit a kockázatok átvállalásáért és a tőke "könnyítéséért" hajlandóak a bankoknak megfizetni. Például, ha egy bank 1 milliárd eurós hitelállományhoz 105 millió eurónyi tőke biztosítását írja elő, de a befektető már az első 100 millió eurós veszteséget is magára vállalja, akkor a banknak csupán 15 millió eurónyi tőkét kell megteremtenie - mutat rá a Financial Times. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a bank több hitelt nyújtson, nagyobb osztalékot fizethessen a befektetőinek, vagy egyszerűen javíthassa a tőkemegfelelési mutatóit.
Az instrumentum iránt érdeklődő befektetők jellemzően biztosítók, hedge fundok, és az egyébként nem banki hitelpiacon mozgó, egyre aktívabb magánhitelalapok, utóbbiak az IMF szerint már 60%-os részesedéssel rendelkeznek. Az SRT-k értékesek az intézményi befektetők számára, hiszen
Nem elhanyagolható kockázatot jelent azonban, hogy a befektetők bankok hitelportfólióján keletkező...
Az első körös veszteségekre vonatkozó kitettséget vállalnak velük, ami a befektetett tőke kockáztatását jelenti. Továbbá, mivel másodpiacuk szinte nem létezik, nem likvidek, így a befektetők nehezen tudják realizálni a befektetéseiket.
Egy régi norvég bölcsesség szerint "egy kedves gyermeknek sok neve van", ami remek párhuzamot vonhatunk a szintetikus kockázati transzferek kapcsán is. Ezek a konstrukciók nem új keletűek, csupán a nevük változott az idő múlásával. Korábban az ilyen ügyleteket hitelkockázat-átruházásnak (CRT) vagy tőkekönnyítési tranzakciónak nevezték. A 2010-es évek elején pedig a "szabályozói tőkeügyletek" vagy "tőkekönnyítési ügyletek" terminológiát is használták, ahogy azt a Financial Times is megjegyzi. Tehát a lényeg ugyanaz marad, csupán a megnevezés változik.
Az Európai Bankhatóság (EBA) 2014-ben megfogalmazta, hogy a hitelkockázat-átruházási technikák jelentős mértékben csökkenthetik a pénzügyi intézmények által viselt hitelkockázatot, és ezeket hatékony eszközökként ismeri el a kockázatkezelés terén. A bázeli tőkeszabályozás keretei között kifejtette, hogy ha a hitelkockázat-átruházás közvetlen, egyértelmű, visszavonhatatlan és feltétel nélküli, valamint a felügyeleti hatóságok megbizonyosodtak arról, hogy a bankok megfelelnek bizonyos alapvető működési követelményeknek a kockázatkezelési eljárásokkal összefüggésben, akkor a bankok figyelembe vehetik ezt az átruházást a szavatolótőke-követelmények meghatározásakor.
Bár az SRT-k (Securitization and Risk Transfer) jelentős szerepet játszhatnak a bankok kockázatkezelési és tőkeoptimalizálási folyamataiban, a piacon egyre fokozódó aggodalmak merülnek fel ezzel kapcsolatban. Különösen éles fényt vetett a helyzetre az IMF 2024. októberi jelentése, amely az alábbi megállapításokat tette:
A pénzügyi szektor felügyeleti hatóságainak elengedhetetlen, hogy alaposan nyomon kövessék ezeket a kockázatokat, és garantálják a szükséges átláthatóságot az SRT-k és a bankok tőkéjére gyakorolt hatásokkal kapcsolatban.
Az IMF, vagyis a Nemzetközi Valutaalap, a globális gazdasági stabilitás fenntartásának érdekében folyamatosan elemzi a nemzetközi pénzügyi helyzetet. Ebből következően a szervezet jelentései és ajánlásai nélkülözhetetlenek a tagállamok számára, hiszen a gazdasági politikák irányításához nyújtanak értékes útmutatást. Ennek fényében érdemes levonni a következtetéseket, figyelembe véve a globális trendeket és a helyi gazdasági környezet sajátosságait.
