Bepillantottunk a labirintus rejtélyeibe, hogy felfedezhessük titkait – istenek árnyékában sétáltunk a Recirquel Walk My World varázslatos előadásán.

A Recirquel Walk My World előadását Európa legnagyobb immerzív színházi élményeként emlegetik, és valóban lenyűgöző, ahogyan a Millenáris hatalmas, hatezer négyzetméteres terében több mint kétszáz jelenet táncol össze. De vajon sikerült-e igazán elmerülnünk Vergilius és a római mitológia lenyűgöző univerzumaiban? A produkció méretével és sokszínűségével kétségkívül magával ragadó, de az igazi kérdés az, hogy valóban át tudta-e adni a nézőknek a klasszikus irodalom mélységét és varázsát.

Öldöklő harc dúl a figyelmünkért a világ színpadán, és a péntek este igazi robbanásként hatott: a magyar kormány fele a Fehér Ház falai között találkozott. A "szabad világ" feje a mi "szűkebb civilizációnk" vezetőjével egyeztetett, míg mi, nézők, élőben figyelhettük az eseményeket, mintha aktív szereplői lennénk a történelemnek, nem csupán passzív tanúi. Én, mint újságíró, már rég elveszítettem a fonalat: vajon azért követem a híreket megszállottan, mert ez a hivatásom, vagy azért választottam ezt a pályát, mert a hírek bűvkörébe kerültem? Bármennyire is vágyom eltávolodni ettől a világtól, pénteken este ez nem volt egyszerű: míg Orbán Viktor és Donald Trump egymás hátát veregették, rám adtak egy fekete maszkot, lezárták a telefonom, és beléptem egy immerzív színházba, amely nem kevesebbet ígér, mint egy alternatív univerzumban való részvételt, ahol istenek harcának szemtanúja lehetek, a külvilágot teljesen elfeledve.

A péntek estém a Recirquel társulat Walk My World című előadásán telt, amely Vergilius eposza, az Aeneis első énekeinek történetének interpretációja, vagy inkább tér-idő játéka. A történet Trója ostromától követi Aeneast, aki eljut Karthágóba, ahol szerelembe esik Dido királynővel, és amikor az istenek parancsára továbbindul, Dido bánatában megöli magát.

El kell ismerni, ez a leírás közelíti Woody Allen híres poénját a Háború és békéről: "az oroszokról szól". Pláne, hogy az amerikai rendező nyomdokain még közelebb is jutnánk az igazsághoz, mondjuk valahogy így: a Walk My World a római mitológiáról szól. Egy olyan világról, amelyről a legtöbbünknek az érettségi óta csak annyi emléke van, hogy istenek, istenné váló halandók és félistenek sok egymásba érő történetéből álló univerzuma. Igaz, alakjai és történetei nagyon is élénken élnek velünk Ámortól Vénuszon át Nárciszig, az őket összekötő szálak azonban elhalványultak az évek során.

Pont, mint amikor egy tiszta éjszaka felnézünk az égre: a csillagokat látjuk, egyet-kettőt (amelyeket nyilván épp ezekről az istenekről neveztek el) még be is tudunk azonosítani, ahhoz azonban, hogy a csillagképek is összeálljanak a szemünk előtt, már eggyel mélyebbre kell ásnunk abban a tudásanyagban, amelyet évezredek óta őriz és amelyre azóta építkezik a nyugati civilizáció.

A Recirquel folyamata is hasonlóan zajlik: folyamatosan újabb és újabb rétegeket épít a világunkra, majd egyenesen a közepébe lök minket, és ránk bízza, mennyire vagyunk készek mélyebbre ásni. De vajon miben is keresgélünk?

In medias res, avagy a közepébe vágva - ez a Vergilius által megálmodott írói technika köszön vissza a Walk My World világában is. Bemelegítésként persze lazíthatunk egy kicsit a bejárat előtti bárban, ahol akár még a mobilomra is rápillanthatnék, de a stílusosan egy keskeny folyosón keresztül megközelíthető hely, amely a szesztilalom titkos, ám annál dekadensebb speakeasyjeit idézi, azonnal kirántott a valóságból. És máris megcsillant a fejemben a neonfelirat: mi a fene történik itt?

Pedig én azok közé tartozom, akik jártak már az előadás terében, tudtam, milyen díszletek várnak rám, épp csak a lényegre nem tudtam választ adni eddig: mennyire tud majd beszippantani mindaz, ami a Millenáris 6000 négyzetméteres előadóterében száznyi helyen zajlik majd?

A bárban eltöltött előadás kényelme mindjárt véget ér, éppen úgy, ahogy egy klasszikus színházi élményben, ahol a rendező irányítja a cselekményt. Nincs több csöngetés, nincs noszogatás. Innentől kezdve a döntés teljes mértékben rajtad múlik: élvezhetsz egy ízletes koktélt, vagy akár egész éjjel itt maradhatsz. Vági Bence mosolya és kedves szavai csak ösztönöztek minket, hogy gyorsan felhörpintsük italunkat, majd nekivágjunk a következő kalandnak. Ekkor értem meg igazán, hogy itt minden az én választásaimon áll vagy bukik. Az elkövetkező három órában a legjobb, ha nem próbálkozom alkalmazkodni senkihez vagy semmihez, csupán hagyom, hogy a pillanat magával ragadjon.

Mit is? A bejáratnál hallottuk a tanácsot: bátran válasszunk ki egy szereplőt, mert az ő kalandján keresztül egy izgalmas történet bontakozhat ki (és azt is, hogy ne féljünk eltávolodni a társunktól). De ki legyen az a személy, akit érdemes követni? És vajon milyen módon induljunk el a nyomában?

Így hát, itt a kronológia véget ér, éppen úgy, ahogy egy szempillantás alatt sikerült lerombolnom a kérdéseimet: amint beléptem a térbe, minden hirtelen világossá vált. Például az, hogy az emberek igazán örömmel fogadják a tanácsokat, és így szépen végigjárják a Baedeker útvonalát, csúcsról csúcsra haladva. De engem ez éppúgy frusztrál, mint amikor nem az istenek birodalmában, hanem csupán egy ismeretlen helyen tévedek el: nekem szükségem van arra, hogy letérjek az ösvényről, felfedezzem a párhuzamos utcákat, és eltévedjek. Be kell lépnem a labirintusba, hogy végül megtaláljam az utamat a kijárathoz.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Valóban, ez a megközelítés sokkal inkább kockázatos, de nem csupán azért, mert lehet, hogy nem találom meg a megoldást. Hanem inkább attól félek, hogy esetleg elkerüli a figyelmemet az, amiért valójában idejöttem. Mi van, ha a történet nem áll össze, és a darabok nem illeszkednek a helyükre?

Rendben van, bár azt mondtam, nem fogok több kérdést feltenni, de nem tudom elkerülni, hogy megosszam veletek a gondolataimat: amióta először találkoztam ezzel a különös produkcióval - "az előadás, amit nem lehet látni" -, azóta is ez foglalkoztatott a legjobban.

És a válasz? Az istenek és a halandók világában tényleg lesz mihez visszanyúlni, akkor is, ha az előadás előtt nem vesszük elő az Aeneist. Hogy megint Vági Bencét idézzem, még a bemutató előtti sajtótájékoztatóról: mindenki álmodott már kígyót, az is, aki nem látott még kígyót. A halál, az ármány és a szenvedély és a vágyódás jól felismerhető epizódjainak megértéséhez nem kellenek szavak. Ezért persze komoly dicséret illeti a produkció nemzetközi szereplőgárdáját is, akik extra nehéz feladatot vállaltak, hiszen úgy kell pusztán a mozdulataikkal, arckifejezésükkel berántaniuk minket életük drámájába, hogy közben néha tényleg csak centik választják el őket a közönségtől.

Valójában semmi sincs, ha a történet nem áll össze. Nem a cselekmények időrendje a lényeg, hanem az, hogy beléptem az istenek birodalmába. Hogy szabadon, mindenféle korlátozás és határvonal nélkül barangolhatok a mitológiájukban és a halandók világában, Trójától Karthágóig. Hogy jelekből és tárgyakból építhetem fel, mi mozgatja őket; újra felfedezhetem a rég elfeledett meséket a trójai háborúról, a saját tükörképével varázslatos Nárciszról, Dido szívszorító tragédiájáról, Aeneas vándorlásáról. Folyamatosan ott lüktet az izgalom, hogy bármelyik pillanatban találkozhatok - mint egy régi jó ismerőssel - egy istennel, aki éppen menekül, harcol, csábít, szenved vagy ámít. Néha úgy éreztem, el kell futnom egy térből, máskor meg azt, hogy vissza kell térnem; volt, hogy csak álltam egy pár cipő előtt, volt, hogy felkaptam egy fotót - talán ez volt az egyetlen momentum, ami visszahozott a saját világomba: egy gyerekkori, rég elveszett emlék képe bontakozott ki előttem.

Az indusztriális és rendkívül részletes díszletvilág, Szirtes Edina Mókus a tér különböző részeiben eltérő, mégis egyként ható zenéje és persze az előadás magját adó, a Recirqueltől jól ismert, a cirkuszi artistaprodukciók és a tánc elemeit ötvöző cirque-danse is hozzájárul ahhoz, hogy a produkciót egynek érezzük. A mozaikszerű élmény mégis olyan, mint egy intenzíven átélt álom, ahol semminek nincs eleje és vége, ott, abban a pillanatban mégis minden valahogy teljesen rendbenlévőnek tűnik, még az is, hogy az egyik pillanatban még Ámor bárjában vagyunk, a másikban a faló nyújtja fémtestét felénk. Ahogy az is teljesen rendbenlévő volt, hogy a társam néha felbukkan (őt azért megismerem a fekete álarc mögött is), aztán, ahogy az álomban, el is tűnik.

És mesélhetnék még arról, milyen sajátos érzés öt centiről figyelni, ahogy egy táncos a testével mondja el a tragédiáját, milyen ötletekbe futhat bele, aki figyelmesen nézi a díszleteket, és milyen lenyűgöző a darab fináléja, az egyetlen olyan alkalom, amit minden néző lát. De nem mesélek. Mert ez a cikk nem a Walk My Worldről szól, azt mindenki számára más élmény lesz. Ez a cikk rólam szól.

Amikor három óra után vége lett, és elindultunk vissza a bár felé, akkor jutott csak eszembe, hogy mindeközben Donald Trump és Orbán Viktor vajon mire jutott egymással. Aztán elhessegettem: ezek csak földi halandók, ha az égre nézek, továbbra sem ők jutnak majd eszembe.