Elcseperedett vitajátékok zaja hallatszik.
Idővel belefásul az ember, és csak jobb híján ül le a vitaképernyő elé.
Úgy érzem, kicsit ráuntam a politikai vitaműsorokra. Hogyhogy csak kicsit, és miért csak most? - kérdezik ismerősök. Jó, hát bevallom, valamikor érdekeltek. Szívesen rápillantottam a Hír TV-n a Csörtére, és majdnem mindig belenéztem a Csattba az ATV-n. Izgalmas volt figyelni, ahogy érvek és ellenérvek záporoznak egymás felé, de a két nagy politikai oldal, a kormánypárti és az ellenzéki média képviselői mégis közös térben ülnek. Olykor beszólogattam nekik a fotelből, dühöngtem, ha az enyéim nem ütnek le egy magas labdát, szidtam a bíró-műsorvezetőt, ha nem fújta le az elfajult vagdalkozást. Jó volt egy-egy órára belekábulni a közéletiségbe.
Idővel aztán letisztult, hogy ez azért inkább csak játék. Show-műsor, szórakoztatás. Parlamentpótlék.
Az ember természeténél fogva bele tudja élni magát a történésekbe, szurkol a kedvenceinek, örömmel reagál egy-egy ügyes érvelésre, és persze némi gúnyos éllel kritizálja az ellenfelet. Kialakítja és felerősíti a saját nézőpontját, majd a nap végén leül vacsorázni vagy pihenni. A figyelem idővel egyre inkább a résztvevők egyedi karaktereire irányult. Legyen szó "otthoni" vagy "idegenbeli" környezetről, ők voltak a középpontban, s idővel igazi sztárokká váltak. Olyan volt ez, mint egy véget nem érő szappanopera vagy valóságshow, ahol a szereplők fokozatosan kibontakoztak. A karakterek felfedezése és működésük megértése szórakoztató időtöltést nyújtott. Volt, aki mindig indulatosan reagált, ha nem jutott eszébe semmi épkézláb, mások hangos moralizálásba kezdtek, míg egyesek okoskodó, szószátyár módon, lélegzetelállító gyorsasággal gyújtották össze az érveiket és idézeteiket. Akadt olyan is, aki visszafogottságával próbálta mindent átláthatóan rendszerezni, míg mások a széles gesztusok és hatásszünetek világába menekültek. Volt, aki mindig felkészülten érkezett, kezében papírlappal, és olyan is, aki cinikus mosollyal hessegette el a hamis érvet. Ezek a különböző felállások szinte előre jelezhetővé tették a "cselekmény" alakulását, és azt is, hogy ki fogja gerjeszteni a következő konfliktust. Mindez pedig egyfajta izgalmas játékot teremtett, ahol a nézők nemcsak szórakoztak, hanem saját maguk is részesévé válhattak a drámának.
Igazán szórakoztató elfoglaltság, amely minden hétköznap elrabolhat tőlünk egy-két órát, ám idővel az ember belefásul. A vitaképernyő előtt ülve gyakran csak a megszokás tart minket ott, és a belső feszültség lassan feloldódik, miközben a figyelem egyre több nassolásra vágyik. Közben egyre inkább gyanússá válik, hogy a szereplők között valójában nem is létezik igazi konfliktus; az adás végén baráti nevetések és kézfogások kísérik a műsort. Az érdeklődés csökkenését egyre inkább a gondolatmenetek éleslátása ébreszti fel, de a nézőkben egy komolyabb felismerés fogalmazódik meg: a vitázók valójában elbeszélnek egymás mellett. Ez nem véletlen, hiszen eltérő "műfajokat" képviselnek a vitában. Az ellenzéki megszólalók töprengő, rögtönző individualisták, akik részletesen elemzik és finomítják álláspontjukat, sokszor még egymás között is eltérő nézeteket vallanak, az egyéni győzelem pedig nem mellesleg fontos számukra. Ezzel szemben a kormánypártiak egy homogén propagandacsapatot alkotnak: világos üzeneteket és hivatalos érveket közvetítenek, amelyeket hol szofisztikáltan, hol pedig indulatosan próbálnak hitelesíteni. Néha még olyan feltételezéseket is tényként harsognak, melyek hitelesítése nehezen megvalósítható.
Mindkét fél remekül működik, ám nem egymásnak, hanem a saját támogatótáboruknak kommunikálnak.
Érdekesen jelenik ez meg két mérsékelt hangú résztvevőnél. Nagy Attila Tibor liberális szemlélete nehezen megkérdőjelezhető, de gyakran lepi meg "sajátjait" meghökkentően tárgyilagosnak szánt, a kormányoldalnak is kedvező megállapításokkal. Vitaműsorokban és ellenzéki fórumokon, szakértői nyilatkozatokban is megfogalmazza őket A jobbos térfélen Szabó László kommunikációs szakember üt meg hasonlóan megengedőnek tűnő hangot. Az október 31-i Csattban odáig higgadt, hogy már szinte az egyetértésig jutott a beszélgetés a Magyar Pétert sújtó, hamis MI-videók kapcsán. Ilyet nem szabad csinálni, a területet majd szabályozni kell. Ami arra utal, a Tisza elnöke nem beszélt nyugdíjcsökkentésről. Ám amikor Nagy József minden elemében cáfolta a videó tartalmát, majd hozzátette, amúgy lehetne beszélni a nyugdíj adóztatásáról, Szabó azonnal lecsapott: igen, csak hát minden olyan esetben, mikor kiderül valamelyik Tisza-szakértőről, hogy a progresszív adó vagy a nyugdíjak adóztatása mellett van, másnap előkerül Magyar Péter, és azt mondja, nem, mi nem ezt gondoljuk. Vállalja be a vitát, mondja azt, hogy ők a progresszív adó mellett vannak. Tessék, sikerült hát mégis visszakerülnünk a Fidesz-állításhoz: a Tisza adóemelést és nyugdíjcsökkentést akar. Szabó egyébként "hazai", tisztán elvbaráti műsorban igencsak beilleszkedő, nem fogalmaz meg különvéleményt. Elfogadja a kormánynarratíva minden elemét. De a hangütése ott is kulturált.
A lényeg tehát egy kiterjedt választási csata színhelyéről van szó. Az egyik fél célja a demokratikus értékek képviselete, míg a másik a diskurzus irányítására törekszik. A Fidesz támogatói bármilyen téma felmerülésekor azonnal rátérnek a kormányzati álláspontok ismételgetésére, arra várva, hogy az ellenzék ezekre reagáljon, vagyis, hogy róluk beszéljen. Ez a dinamika ismétlődik különböző platformokon, hétről hétre, és végül négyévente elérkezik az eredményhirdetés. A folyamat egyre monotonabbá válik.
